A pünkösdölés
*
*
*
Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Hosszú úton járókat könnyebbítő szele!
Te nyitod rózsákat meg illatozásra,
Néma fülemile torkát kiáltásra,
Fákat is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.
Neked virágzanak bokrok, szép violák,
Folyó vizek, kutak csak neked tisztulnak,
Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak…
Ily jó időket élvén Isten kegyelméből,
Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szűbűl,
Igyunk, lakjunk egymással vígan szeretetből.
Balassi Bálint a „Borivóknak való” című költeményének idézett néhány sora versbe tömörítette azt az ősi érzést, amely minden ember lelkében ott szunnyad, és amikor a tél terhes idejétől megszabadul, akár a természet, új életet varázsol a világra: a virágot fakasztó tavaszt. A tavaszt, amelynek eljövetelét évezredek óta megünnepelte az ember, s ez az ünnepkör minden kultúrában megteremtette a maga szokáskörét.
Amikor a római birodalom romjain Európa kereszténnyé lett új népei kialakították életformájukat, az egyház az ősi hagyományokat igyekezett keresztény tartalommal megtölteni. Így kapcsolódott a tavaszünnep szokásköre pünkösd ünnepéhez, amelyet a Szentlélek eljövetelének szentel az egyház. Változó ünnep ez is, húsvét után számított ötvenedik napra, a május 10-e és június 13-a közötti időszakra esik. Így aztán a régi, a görög-latin, illetve a germán, szláv hiedelmek és szokások közül nemcsak a tavaszünnep, hanem az évkezdő márciusi ünnepek és a nyárkezdő júniusi ünnepek is e naphoz kapcsolódtak a kialakuló európai kultúrkörben.
Hogy a magyarságnak volt-e az őshazában tavaszünnepe, vagy csak itt ismerkedett meg vele, nem tudjuk. Korai forrásainkban nem maradt emléke, és szófejtéssel sem kísérelhetjük meg kutatni eredetét. Későbbi adataink azonban valószínűsítik azt a feltételezést, hogy már a kora középkorhun élt ennek az ünnepkörnek két jellegzetes szokása: a pünkösdi király választása és a pünkösdi királyné processziója. – Arany János „Toldi szerelmé”-ben I. Lajos király korára már mint régi szokást említi mindkettőt.
Történeti adataink azonban jóval későbbiek, és csak az elsőre vonatkoznak. Kállay János 1528-ban kelt, Báthori Andráshoz írt levelében I. Ferdinándot, mintegy saját vágyait kifejezendő, rövid uralkodást jósol neki, amikor „rex pynkesthyensis”-nek, azaz pünkösdi királynak nevezi. A XVI. század második felében elterjedő új hit papjai azonban protestáns puritánsággal ezt is tilalmazták, mint más mulatságot. Az 1591. évi csetneki evangélikus zsinat pl. így rendelkezett:
„Pünkösd napján régi szokás szerint királyt választani, táncolni és játszani mindenkinek megtiltatott.”
A katolikus egyház viszont ezt a vigasságot sem tilalmazta, csak a túlkapásokat igyekezett megszüntetni. A megyék, városok és a földesurak szintén csak a visszásságokat tilalmazták. Protestáns helyeken azonban még a vasárnapi táncot is tiltották, pünkösd vasárnapján különösen. A jobbágyok viszont gyakran megszegték a tilalmat. Mint pl. a csejtei uradalom verbói népei 1653-ban. Az úriszéken így dörgedelmeskedett ellenük a felperes:
„Pünkösd ünnepén ezek a vádlottak… uraságuk statútumait megvetve, azok ellenére… nagy táncot és hozzá szörnyű zabálást vittenek végbe, annyira, hogy ez okból nagy verekedés is keletkezett.”
S hiába védekezett az egyik vádlott azzal, hogy nem vasárnap, hanem hétfőn táncolt, a másik meg azzal, hogy csak nézte a mulatságot, mert öreg, a bíróság így határozott:
„Mivel mind az öregebbek, mind az ifjak előtt ismert volt a… tilalom, mely büntetés terhe mellett tiltja az ilyen pünkösdi táncot… bárki volt… a táncoknál… mindegyik 5 forinton marasztaltatik el.”
A szokás más vonatkozását ismerhetjük meg Nógrád megye 1722. évi statútumából:
„Minthogy pünkösd ünnepének idején némely helyek és falvak lakói maguk közül királyt, köznyelven pünkösdi királyt szoktak választani, ilyen alkalommal pedig az utazókat tekintet nélkül letartóztatják és megbírságolják, és csak bizonyos pénzösszeg letétele után engedik szabadon; ha tehát a jövőben ilyesmi tapasztaltatik, a szolgabírák a résztvevőkre 100 botot veressenek, a királyra pedig, tisztsége miatt 200 botot.”
A rendelkezés tehát nem a királyválasztást, hanem az ez alkalommal sorra kerülő bírságolást tilalmazta. Márpedig a törvénytevés szorosan hozzátartozott a pünkösdi királyság funkciójához. Egy érdekes dokumentum tanúsítja ezt, amely egyúttal bizonyíték arra is, hogy nemcsak a föld népe, hanem a vitézlő rend is választott pünkösdi királyt. Idézzünk a Splényi huszárezred 1727. évi választási iratából:
„Minthogy régi bevett szokás szerint… a vitézlő rendnek hatalom adatott, hogy minden esztendőben május napján vigadjanak, a mely nap mindenik sereg egy királyt választani szokott, az melyiknek is az egész sereg engedelmeskedik… annak okáért ezen… esztendőben is… választottak… királyt, … remélve, hogy őkegyelme… regulák szerint igazságosan és törvényesen ítélni fog, … mely ítéletnek mindenik alattvaló jókedvéből és minden visszamondás nélkül engedelmeskedni kötelezi magát.”
E királynak udvari népe is volt: „1 adjutant, 6 assessor”, akik segítettek a királynak bíráskodni, „2 bévádló, 2 pártfogó”, a delikvensek részére, „egy lapicskás mester”, vagyis büntetés végrehajtó, „a király tréfás asztali és udvari szolgája”, végül „egy konyhamester és egy borra-gondviselő”. A királyi kiáltvány a „regula” szerint a tilalmakat, részint az ünnepség rendjét sorolja fel. Tilos volt káromkodni, veszekedni, ételt, italt pocsékolni, asszonyt, leányt erővel megcsókolni, a király engedelme nélkül táncolni, dohányozni, és előtte megjelenni. A „vigadozó hely” árokkal volt körülvéve, „strázsák” vigyáztak arra, hogy a hívatlanok „által ne jöjjenek”, de kintről nézhették a mulatságot. A hivatalosak asztalok mellett ettek, ittak, mulattak, és a kijelölt helyen a hölgyekkel táncoltak.
Hasonló lehetett a föld népének a mulatsága is. Bél Mátyás polihisztor tudósunk „Magyarország egyetemes leírásá”-nak 1736-ban megjelent kötetében a Csallóközben fekvő Szent Erzsébet falunál a következőket írta:
„Tudjuk, hogy erre a helyre pünkösd másnapján a városból igen jámbor, de egyúttal vidám hivősereg szent zarándoklatát szokták vezetni. A falusi nép ugyanis ősi szokás szerint a pünkösdi napokra királyt szokott választani, akit a nép nyelvén pünkösdi királynak vagy ideiglenes királynak neveznek. Nemegyszer úgy jönnek ide, hogy istentiszteleten való közös részvétel helyett is táncra és ugrándozásra özönlenek. Szerencsésebb időkben erről a hagyományról annyira gondoskodtak, hogy maguk a földesurak biztatták reá alattvalóikat.”
De szokás volt ez a diákság körében is. Hermányi Dienes József, nagyenyedi professzor az 1760-ban keletkezett „Nagyenyedi Demokritus” című művében erről többek között ezeket írta:
„Gyöngyvirág nyíláskor pünkösd előtt pünkösdi királyt tesznek az enyedi kollégiumban és azt a felső Holt Marosban kikísérik. Minthogy a királyságot valami gazdag úrfi vállalja, az ott nagy konyhát vetett: kivonat oda vagy két [nagy hordó bort], … és a kollégiumot jól tartja, sőt sokakat meg is bolondít.”
Erre az ünnepségre a pünkösdi király lovasaival és kengyelfutóival indult el a kollégiumból, követték őket a professzorok kocsin, majd a diákság és a nézőközönség gyalog. A berekbe megérkezve „sok szép deák oraciók és versek elmondása után” hosszú asztalokhoz ültek és vigadoztak estig.
Dugonics András az 1788-ban kiadott „Etelka” című regényében szintén megemlékezik a „Pünkösdi Királyságnak jeles játékáról”, „a rövid ideig tartó karcsú hivatalról” – ahogyan Kovács Pál határozta meg az 1794-ben megjelent „Magyar példa- és közmondásai” című művében. Jókai Mór pedig a „Vasárnapi Újság” 1856-os évfolyamában a dunántúli szokásról számolt be, és ezt a tapasztalatát használta fel az „Egy magyar nábob” című regényében, egész fejezetet szentelve neki. Jókai Mártonnal, a régi pünkösdi királlyal mondatta el a választás módját és a király egy évig tartó kiváltságát:
„Minden pünkösd harmadik ünnepén összegyűlnek a lovas legények a környékről, s versenyt futtatnak egymással, … aki ez alkalommal győztes marad, annak… szabad ivása van a város minden kocsmájában, annak lovait minden gazda tartozik őrizni, de akárhová kárba mennek, nem szabad megzálogolni, hanem fizeti a kárt, aki rosszul vigyázott rájok. Továbbá szabad bejárása van mindenféle vendégségbe és lakodalomba, és ha egyszer-másszor jókedvéből ki találna rúgni, ezért őt testi büntetéssel illetni nem szabad, sem megcsapatván, sem pedig börtönbe záratván.”
Jókai színes leírásában megelevenedik az ünnepi felvonulás, az izgalmas lóverseny, s a hozzákapcsolt bikaviadal is. Kissé módosította a népi szokást, ugyanis gyalog és kézzel kellett a falu bikáját legyőzni, nem pedig lovon, pányvával, mint itt a lóverseny győztese, Kiss Mihály, az új pünkösdi király. A regény nyomán, még inkább megfilmesítése révén aztán napjainkra hagyományozódott ez ősi szokás egyik változata. De így, vagy úgy, a pünkösdi király mindenképp a falu erőben, ügyességben legkiválóbb legénye lett, mert mindig valami próbatételhez volt kötve megválasztása: győznie kellett, mint ahogyan a tavasz – amelyet megszemélyesít – diadalmaskodik a tél felett.
Ebből a tényből arra következtethetünk, hogy e szokás mélyén a harci, feltehetően alkalmi hadi tisztségre való kiválasztás – amire a szatmári szokás konkrétan utal is –, vagy esetleg a férfivá avatás emléke húzódik meg. De lehetséges, hogy csökevénye az ősi esővarázsló király választásának, akit előbb megcsúfoltak, majd feláldoztak. (Ugocsában a falun végigvonuló pünkösdi királyt szeméttel dobálták meg.) Viszont másutt zöld gallyakkal feldíszítették, ezáltal jobban azonosult az általa megszemélyesített tavaszhoz. Tiszta növényi szimbóluma viszont a májusfa, ezt pedig sokfelé – például Esztergom megyében is – pünkösd napján állítják fel, mégpedig a pünkösdi király háza elé. Somogyban, Lengyeltóti környékén viszont az volt a szokás, hogy a templom előtt május elején felállított májusfát pünkösd hétfőjén rontották le. Előtte azonban reggel a legények lóháton bejárták az egész falut koledálva, de itt a pünkösdi király már maskarás alakká változott. Ecsényben viszont a választott pünkösdi király vezetésével jártak koledálni, szintén lóháton. Beköszöntőjük így hangzott:
„Jó reggel kívánok! Megjött a király az egész kompániával. Adjanak egy pár tojást vagy egy darab szalonnát. Ha nem adnak, … akkor úgy feltipratjuk az udvarát, hogy három évig gyűszűvel nem győzi kihordani a porát.”
S ez a fenyegetés változott formában fennmaradt abban az énekben, amelyet viszont már a pünkösdölők, a pünkösdi királyné-hordozók mondottak el. Mert nemcsak az erősebb nemnek, a gyengébbnek is szerep jutott pünkösd ünnepén. Szerepéről azonban csak a XVIII. század végétől kezdve vannak adataink, s a kapcsolatos szokást a múlt századból ismerjük közelebbről. Viszont az ez alkalommal mondott, illetve énekelt versek archaikus ritmusa, misztériumhangulata, illetve az átvételek hosszú során napjainkra sokszor már érthetetlenné torzult szövegrészek, kifejezések igazolják ősi voltukat, és feltételezhetővé teszik, hogy a pünkösdi király és királyné valamikor régen együtt szerepeltek. Lehettek így kultikus jegyespár, s e mágikus vonatkozásban a pünkösdi királynak a telet győző, tavaszt nyitó, a pünkösdi királynénak pedig a termékenység-termésvarázsló szerep jutott.
S ez a szerep háramlott pünkösd ünnepére is. Az állatokat ezen a napon zöld gallyakkal díszítették fel, nyírfavesszővel csapdosták meg. De gonosz- és betegségűző – vagyis a tél –, illetve egészség- és szépség-, vagyis tavasz-varázsoló nap is lett a pünkösd. Egyes helyeken fokhagymával kenték be a küszöböt pünkösdkor, hogy a boszorkányokat távoltartsák a háztól. Sokfelé tartotta magát az a hiedelem, hogy a pünkösd hajnalán szedett bodzafavirág minden betegségre jó, s hogy e nap hajnali harmata eltünteti a szeplőket, széppé varázsolja az arcot, ha a leány megmosdik benne. S tette is, könnyen meglehet, azért, hogy őt válasszák pünkösdi királynénak.
Hajdanában ugyanis az eladó leányok járták a pünkösdi processziót. Századunk elejére már csak a leánygyermekek, a pünkösdi királyné pedig nem a falu legszebb leánya, hanem egy 4-5 éves leányka lett. Szalagokkal, kendőkkel feldíszítették, fejére koszorút tettek, arcát fátyollal letakarták. A királyné kísérete egyes helyeken 10-12 tagú volt, általában azonban csak 2-6, leggyakrabban 4 leányka. Ünneplőbe öltözve, közrefogva vezették a királynét. Sorra járták a házakat s megkérdezték: „Szabad-e megmutatni a pünkösdi királynét?” Az engedelemre aztán rázendítettek a pünkösdölő versre. Ennek többféle változata volt. Egyes versszakok azonban valamennyiben ismétlődtek, bizonyítván a közös ősi eredetet. A legáltalánosabb volt az, amelyet a jászárokszállásiak is énekeltek:
Mi van ma, mi van ma?
Piros pünkösd napja.
Holnap lesz, holnap lesz,
A második napja.
Andorás bokrétás,
Felesége jó táncos,
Az ura selyemszál,
Jó maga aranyszál.
Jól megfogjad
A lovad kantárját,
Ne tipoggya, ne tapoggya
A pünkösdi rózsát.
Királyné pálcája,
Királyné koronája,
Szálljon erre a házra
Az Isten áldása.
Én még kis lány vagyok,
Alig tudok szólni,
Mégis szólok nektek
Hebegős nyelvemmel.
Lányok ülnek a toronyban
Arany viganóban,
Arra mennek a legények
Sári sarkantyúban.
Ide jöttem kend elébe,
Piros alma a kezébe,
Adjon nekünk belőle.
Az ének alatt táncoltak, befejeztével pedig a királynét, elvéve arcfátyolát, magasra emelték, s közben ezt mondták: „Ekkorára nőjön a kendtek kendere! Még magasabbra! Három akkorára!” Mivel azonban a kender a termékenység jelképe, e kívánsággal lényegében bőséget kívántak a ház lakóinak. „Szíves fáradságukért” pedig gyümölcsöt, más élelmet vagy pénzt kértek.
Az ének szövegében említett Andorás valamelyik Endre királyunkkal lesz azonos. S ha figyelembe vesszük, hogy egy másik, pl. a Vas megyében is ismert pünkösdölő végző sorai Szent Erzsébet asszonyról beszélnek – valószínűleg őrá utal a Bél Mátyás említette adat is –, feltételezhetjük, hogy II. Endréről van szó. S így az Árpád-korra, legalább az 1200-as évek elejére gyökereztethetjük a pünkösdölő szokást. S az a majdnem minden változatban szereplő verssor, hogy a lóval ne tapossa össze a rózsát, utalhat szintén erre, hisz Szent Erzsébet virága, amint legendája révén köztudott, a rózsa volt, másrészt viszont azt is feltételezhetjük, hogy a tavaszünnep uralkodó párja együtt vonult fel. Elöl a pünkösdi királyné gyalog, kísérete rózsát hintve, mögöttük pedig a király és kísérete vonult lóháton. S úgy lehet, hogy amikor a vigalom helyére értek, a pünkösdi király azzal az ősi, de ma is közismert népdallal köszöntötte párját, amely a pünkösdölők többségében általánosan szerepelt:
Nem anyától lettél,
Rózsafán termettél,
Piros pünkösd napján
Hajnalban születtél.
S lehetséges, hogy a királyné azzal a dallal válaszolt, amelyet a sárpilisiek is énekeltek, és amellyel elbúcsúzhatunk mi is a pünkösdölőktől:
Pünkösd napján születtem,
Kék nefelejts a nevem.
Kék nefelejts,
El ne felejts.
