2009. március 03. - 19. "Tudom, hogy minden szép ami természetes..."::
2009. április 25., szombat
MAGYAROSI ÁRPÁD NAPLÓJA
Öt éve egy világ omlott össze Magyarosi Árpádban
Öt éve egy világ omlott össze Magyarosi Árpádban
2009. április 24. 07:54 Mészáros Géza
Magyarosi Ápád Fiúka. A szovátai fiatalembernek számos kötődése volt a megyeszékhelyhez. A riportban megszólalók helyére teszik a székely fiúról a bolíviai sajtóban megjelent képet: hogy miért vonzódott a hazájukat kereső emberekhez, hogy mitől imádták a gyermekek, hogy milyen volt a lelkivilága, s hogy miért is nem lehetett „terrorista”.
„Próbáld meg elképzelni, hogy meghaltam, hogy él benned minden szó, amit én mondtam. Most így utólag mindent elmondanák, csak az van, hogy én már sajnos meghaltam. Amire viszont én most megkérlek, az az, hogy értem ne hullajts majd könnyeket. Késő lesz majd akkor sírnod értem, késő lesz elmondani, mindent nékem... (www.magyarosiarpad.hu)” — barátai saját cd-jén (Mert élni jó) hallható egyik dalának szövegével emlékeztek meg a Bolíviában lemészárolt Magyarosi Árpádról.
A gyermekkora óta Fiúkának becézett fiatalembert — két társával — a dél-amerikai ország rendőrei lőtték le egy Santa Cruz-i szállodában. A bolíviai hatalom azzal az okkal támadta őket, hogy Evo Morales ellen készítettek elő merényletet. A mai napig felfegyverkezett terroristaként tartják számon a bal oldali erők Fiúkát is, kinek holtteste hazaszállítása érdekében szolnoki és debreceni fiatalok bankszámlát nyitottak (OTP; 11773119-00055268-00000000), s gyűjtenek adományokat.
Hogy Árpád mennyire nem volt terrorista, s másrészt, hogy eloszlassuk a tévhiteket az eddig róla kialakult képről, barátait, fellépőtársait, ismerőseit, hozzátartozóit kérdeztük meg róla, Fiúkáról. Mondhatni könnyű dolgunk volt, hiszen megyénkben számos alkalommal lépett színpadra. Kétpón, Kengyelen, Kőtelken, s legfőképpen Szolnokon vissza-visszatérő művésze volt az elsősorban nemzeti ünnepekre meghívott fellépőknek.
Vikidál Gyula a 2008-as Tiszavirág Fesztiválon énekelt együtt Magyarosival. A tapasztaltabb művész tőlünk hallott a székely-magyar fiatalember szerencsétlen haláláról.
— Most érkeztem Erdélyből, és bevallom, nem értesültem az esetről. És még most sem hiszem el, hogy róla van szó, hiszen, mint mondtad, a bolíviaiak terrorcselekmény megelőzése miatt lőtték le. Árpád soha nem volt erőszakos, soha nem ölt volna embert. Békés, de mégis nyughatatlan fickó volt, akit rendkívüli tehetséggel áldott meg a jó isten. Sajnálom, rendkívül sajnálom! — csuklott el a hangja Vikidálnak.
— Öt éve, december 5-én egy világ omlott össze benne — emlékezett vissza Árpádra egy, a megyében számos fellépését szervező férfi. — Szívfájdalma volt, hogy a magyarországi magyarok cserbenhagyták őt és nemzettársait a kettős állampolgárságáról szóló választáson. Így aztán úgy érezte, megmaradt annak, aminek szülőhazájában, Romániában csúfolták a románok: „bozgornak”, hontalannak. Nem is szeretett már oda visszajárni. Magyarországon tanult és dolgozott, s közben fellépésekre járt. Egy szál gitárral hódította meg hallgatósága szívét. Dalai a hazáját kereső hazafiról szólnak.
Cseh Tamás és Dinnyés József utódjának tartották, s olyan művészek is felvállalták vele a közös fellépést, mint Varga Miklós vagy Vikidál Gyula. Az viszont elképzelhetetlen most is, hogy bármilyen terrorakcióban kívánt volna részt venni. Nem ilyen volt a habitusa. Hogy is mondjam: talán öntudatosan volt rendkívül szerény, és csendesen szókimondó. Korát meghazudtolóan érett gondolkodású, sok ismerettel rendelkező emberke volt. Hiánya fájdalmas, személye pótolhatatlan — vélekedett a műsorszervező.
— Én együtt tanultam vele Debrecenben, majd később együtt tanítottunk gyakornokként a szolnoki Szandaszőlősi Általános Iskolában is — beszélt ismeretségükről egy huszonéves lány. — A diákok rajongásig szerették. Álmodozó volt, aki nem találta a helyét a világban. Akkortájt még nem volt nyelvismerete és nem volt fegyverismerete. Nem is tudom, mit keresett Bolíviában. Vagyis, tudom, hiszen sokat MSN-eztünk. A borzalmakat megelőző napon is írtunk egymásnak, és nekem aznap éjszaka, sőt másnap, amikor még név nélkül hallottuk a szörnyű híreket, már akkor rossz érzéseim, előérzeteim voltak.
Azt tudom, hogy nem szeretett hazamenni Erdélybe, mert nem érezte otthon jól magát. Nagyon óhajtotta a székelyföldi autonómiát, s valószínűleg hasonló gondolkodású és érzelmű, a világban a helyüket kereső emberekkel hozta össze a sors. Flores, hasonlóan Árpádhoz, saját hazájában, Bolíviában akarta az önállóságot kivívni, s talán ő verbuvált maga köré olyan embereket, kiknek egyfajta identitászavaruk van, s volt. Az is lehet, hogy épp Morales emberei húzták csőbe Floreséket, és e fiatalemberekből csináltak bűnöst, hogy kiiktatásukkal a rendkívüli állapot kihirdetéséhez okot találjanak. Pontosan persze nem lehet tudni, de annyit biztosan tudok, hogy Árpád nem szállt szembe senkivel, nem fogott fegyvert senkire.
Áldozat lett és most már talán hős — tette hozzá az egykori barátnő. A kishölgy azt is elmondta, hogy Magyarosi csupán brahiból vette fel az iszlám hitet. Fiúka szovátai unitárius volt, aki ez utóbbi vallását gyakorolta. Számára csupán poén volt a fejkendős-fegyveres fotó is, amit a haverok ugratására tett fel az ismert közösségi portálra.
A szolnoki Szandaszőlősi Általános Iskolában a tanári kar néhány tagjától azt tudtuk meg, hogy a náluk gyakorló tanítóként dolgozó Fiúkát rajongásig szerették a diákok. Imádták a lazaságát és a közösség összetartó erejét. Sokukkal nem csupán a tanítási időben találkozott, hanem azon túl is, hogy dalaival és világszemléletével az alma materen kívül is „kinyissa a szemét” a fiataloknak.
— Sodródott az árral — emlékezik vissza rá egy újabb barát. József állítja, Árpád, akit szerény állszőrzete okán kis-Petőfinek is neveztek, kalandvágyból ment ki februárban Bolíviába. — Nem akarta ő Moralest megölni, szerintem azt sem tudta ki ő. Az biztos, hogy Flores és Tóásó baráti köréhez tartozott, s talán a bolíviai-horvát származású férfi vette arra rá, hogy menjen ki vele „hazafinak” dél-Amerikába. Az biztos, hogy fegyvert nem fogott volna. Tollat és ecsetet inkább. Költő és festő volt, szabadúszó művészlélek. Bolívia nem! Ám ha Székelyföld szabadságáról lett volna szó, akkor viszont biztos lennék benne, hogy tűzzel-vassal harcolva, ott lett volna az élvonalban. Forogna a sírjában, ha az egy bolíviai köztemetőben lenne. De amíg Székelyföld nem önálló tartomány, annak sem örülne, ha ott helyeznék földbe. Ezt a gondolatát mi, a haverjai talán már jobban tudjuk, mint Erdélyben élő családtagjai... — vélekedett barátja.
2009. április 24. 07:54 Mészáros Géza
Magyarosi Ápád Fiúka. A szovátai fiatalembernek számos kötődése volt a megyeszékhelyhez. A riportban megszólalók helyére teszik a székely fiúról a bolíviai sajtóban megjelent képet: hogy miért vonzódott a hazájukat kereső emberekhez, hogy mitől imádták a gyermekek, hogy milyen volt a lelkivilága, s hogy miért is nem lehetett „terrorista”.
„Próbáld meg elképzelni, hogy meghaltam, hogy él benned minden szó, amit én mondtam. Most így utólag mindent elmondanák, csak az van, hogy én már sajnos meghaltam. Amire viszont én most megkérlek, az az, hogy értem ne hullajts majd könnyeket. Késő lesz majd akkor sírnod értem, késő lesz elmondani, mindent nékem... (www.magyarosiarpad.hu)” — barátai saját cd-jén (Mert élni jó) hallható egyik dalának szövegével emlékeztek meg a Bolíviában lemészárolt Magyarosi Árpádról.
A gyermekkora óta Fiúkának becézett fiatalembert — két társával — a dél-amerikai ország rendőrei lőtték le egy Santa Cruz-i szállodában. A bolíviai hatalom azzal az okkal támadta őket, hogy Evo Morales ellen készítettek elő merényletet. A mai napig felfegyverkezett terroristaként tartják számon a bal oldali erők Fiúkát is, kinek holtteste hazaszállítása érdekében szolnoki és debreceni fiatalok bankszámlát nyitottak (OTP; 11773119-00055268-00000000), s gyűjtenek adományokat.
Hogy Árpád mennyire nem volt terrorista, s másrészt, hogy eloszlassuk a tévhiteket az eddig róla kialakult képről, barátait, fellépőtársait, ismerőseit, hozzátartozóit kérdeztük meg róla, Fiúkáról. Mondhatni könnyű dolgunk volt, hiszen megyénkben számos alkalommal lépett színpadra. Kétpón, Kengyelen, Kőtelken, s legfőképpen Szolnokon vissza-visszatérő művésze volt az elsősorban nemzeti ünnepekre meghívott fellépőknek.
Vikidál Gyula a 2008-as Tiszavirág Fesztiválon énekelt együtt Magyarosival. A tapasztaltabb művész tőlünk hallott a székely-magyar fiatalember szerencsétlen haláláról.
— Most érkeztem Erdélyből, és bevallom, nem értesültem az esetről. És még most sem hiszem el, hogy róla van szó, hiszen, mint mondtad, a bolíviaiak terrorcselekmény megelőzése miatt lőtték le. Árpád soha nem volt erőszakos, soha nem ölt volna embert. Békés, de mégis nyughatatlan fickó volt, akit rendkívüli tehetséggel áldott meg a jó isten. Sajnálom, rendkívül sajnálom! — csuklott el a hangja Vikidálnak.
— Öt éve, december 5-én egy világ omlott össze benne — emlékezett vissza Árpádra egy, a megyében számos fellépését szervező férfi. — Szívfájdalma volt, hogy a magyarországi magyarok cserbenhagyták őt és nemzettársait a kettős állampolgárságáról szóló választáson. Így aztán úgy érezte, megmaradt annak, aminek szülőhazájában, Romániában csúfolták a románok: „bozgornak”, hontalannak. Nem is szeretett már oda visszajárni. Magyarországon tanult és dolgozott, s közben fellépésekre járt. Egy szál gitárral hódította meg hallgatósága szívét. Dalai a hazáját kereső hazafiról szólnak.
Cseh Tamás és Dinnyés József utódjának tartották, s olyan művészek is felvállalták vele a közös fellépést, mint Varga Miklós vagy Vikidál Gyula. Az viszont elképzelhetetlen most is, hogy bármilyen terrorakcióban kívánt volna részt venni. Nem ilyen volt a habitusa. Hogy is mondjam: talán öntudatosan volt rendkívül szerény, és csendesen szókimondó. Korát meghazudtolóan érett gondolkodású, sok ismerettel rendelkező emberke volt. Hiánya fájdalmas, személye pótolhatatlan — vélekedett a műsorszervező.
— Én együtt tanultam vele Debrecenben, majd később együtt tanítottunk gyakornokként a szolnoki Szandaszőlősi Általános Iskolában is — beszélt ismeretségükről egy huszonéves lány. — A diákok rajongásig szerették. Álmodozó volt, aki nem találta a helyét a világban. Akkortájt még nem volt nyelvismerete és nem volt fegyverismerete. Nem is tudom, mit keresett Bolíviában. Vagyis, tudom, hiszen sokat MSN-eztünk. A borzalmakat megelőző napon is írtunk egymásnak, és nekem aznap éjszaka, sőt másnap, amikor még név nélkül hallottuk a szörnyű híreket, már akkor rossz érzéseim, előérzeteim voltak.
Azt tudom, hogy nem szeretett hazamenni Erdélybe, mert nem érezte otthon jól magát. Nagyon óhajtotta a székelyföldi autonómiát, s valószínűleg hasonló gondolkodású és érzelmű, a világban a helyüket kereső emberekkel hozta össze a sors. Flores, hasonlóan Árpádhoz, saját hazájában, Bolíviában akarta az önállóságot kivívni, s talán ő verbuvált maga köré olyan embereket, kiknek egyfajta identitászavaruk van, s volt. Az is lehet, hogy épp Morales emberei húzták csőbe Floreséket, és e fiatalemberekből csináltak bűnöst, hogy kiiktatásukkal a rendkívüli állapot kihirdetéséhez okot találjanak. Pontosan persze nem lehet tudni, de annyit biztosan tudok, hogy Árpád nem szállt szembe senkivel, nem fogott fegyvert senkire.
Áldozat lett és most már talán hős — tette hozzá az egykori barátnő. A kishölgy azt is elmondta, hogy Magyarosi csupán brahiból vette fel az iszlám hitet. Fiúka szovátai unitárius volt, aki ez utóbbi vallását gyakorolta. Számára csupán poén volt a fejkendős-fegyveres fotó is, amit a haverok ugratására tett fel az ismert közösségi portálra.
A szolnoki Szandaszőlősi Általános Iskolában a tanári kar néhány tagjától azt tudtuk meg, hogy a náluk gyakorló tanítóként dolgozó Fiúkát rajongásig szerették a diákok. Imádták a lazaságát és a közösség összetartó erejét. Sokukkal nem csupán a tanítási időben találkozott, hanem azon túl is, hogy dalaival és világszemléletével az alma materen kívül is „kinyissa a szemét” a fiataloknak.
— Sodródott az árral — emlékezik vissza rá egy újabb barát. József állítja, Árpád, akit szerény állszőrzete okán kis-Petőfinek is neveztek, kalandvágyból ment ki februárban Bolíviába. — Nem akarta ő Moralest megölni, szerintem azt sem tudta ki ő. Az biztos, hogy Flores és Tóásó baráti köréhez tartozott, s talán a bolíviai-horvát származású férfi vette arra rá, hogy menjen ki vele „hazafinak” dél-Amerikába. Az biztos, hogy fegyvert nem fogott volna. Tollat és ecsetet inkább. Költő és festő volt, szabadúszó művészlélek. Bolívia nem! Ám ha Székelyföld szabadságáról lett volna szó, akkor viszont biztos lennék benne, hogy tűzzel-vassal harcolva, ott lett volna az élvonalban. Forogna a sírjában, ha az egy bolíviai köztemetőben lenne. De amíg Székelyföld nem önálló tartomány, annak sem örülne, ha ott helyeznék földbe. Ezt a gondolatát mi, a haverjai talán már jobban tudjuk, mint Erdélyben élő családtagjai... — vélekedett barátja.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)