2009. július 31., péntek

Simon Máté Örök boldogság


Simon Máté 


 
Örök boldogság 


Az a boldogság nem igaz boldogság, 

melynek örökkévalóságáról nincs elegendő bátorság, bizonyosság. 

Ugyanis az a félelem, mely az ember szívében találtatna arról, 

hogy ezen boldogságból valaha kieshetik, 

a véghetetlen szépségnek látásától idővel megfosztathatik, 

a véghetetlen jóságnak szeretetétől valamikor megszűnhetik, 

ez a félelem, mondám, egy olyan méregcsepp volna, 

mely ezt a gyönyörűség tengerét egészlen keserűvé tenné; 

egy olyan fullánk vagy tőr volna, 

mely a boldogúlt léleknek emlékezetét halálra megsértené; 

egy olyan moly volna, 

mely a dicsőség ruházatját és palástját éles fogaival megemésztené. 

Szóval az ég megszűnne ég lenni, 

a boldogság megszűnne boldogság lenni, 

ha a boldogultak nem volnának bátorok és bizonyosok 

annak örökkévaló tartásáról, bírásáról, 

sőt nem is mondathatna, Merces magnanimis, igen nagy boldogságnak, 

ha vége lenne tartásának. 

Örökké bírnak téged tehát, oh mennyei boldogság, a boldogúltak; 

örökké látnak téged, oh boldogító isteni méltóság, a jó, istenfélő jámborok. 

Az ő állapotjok boldog lészen az örökkévalóság miatt, 

mellyel környülvétetik;

 a bátorság miatt, mellyel örökké bírattatik, 

tudniillik az ő emlékezetekben szüntelen ez a gondolat fog forogni: 

boldog vagyok; mennyországban vagyok; örökké abban maradok; 

az én szívem a tiszta gyönyörűségeknek tengerében vagyon merülve, 

és lészen örökké; abban fel s alá úszkál, és úszkálni fog örökké; 

elfogyhatatlan kinccsel bírok, és bírok örökké; 

kimondhatatlan dicsőséget, tiszteletet tapasztalok, 

és fogok tapasztalni örökké; 

hasonlíthatatlan szépséget látok, és fogok látni örökké; 

megfoghatatlan kedvességű zengedezést hallok, és fogok hallani örökké. 

Az ilyen gondolat pedig, ki tudja megmondani, 

mely boldog megelégedést szerez a boldogúltnak szívében? 

Úgy tetszik, ennek kimondására még magok sem elegendők a boldogultak, 

és azt csak egyedül az mondhatja ki, 

aki azt az őtet szeretőknek öröktől fogva elrendelte, 

és mindjárt a világ kezdetén az egek teremtésével elkészítette, 

úgymint maga az Isten.

1800 
 

Akikért a lélekharang szól




Harangszöveg

 


Ezen a héten minden délben

 Jenő község harangja szól az MR1- Kossuth Rádióban. 

Jenő Fejér megyei község 

Székesfehérvártól 22 kilométerre,délnyugatra. 

Nevét a honfoglalók hatodik törzsétől kapta. 

Jelentése bizalmas, tanácsadó. 

Először 1257-ben egy Árpád-kori oklevélben Jenőfaluként említik. 

A középkori birtokosai, a Jenei család a veszprémi káptalanra hagyta. 

A település a török hódoltság idején néptelen puszta lett, 

majd újra benépesült, és 1770-től 1861-ig Nádasdladányhoz tartozott.

 A Mezőföld északi részén található községnek 

az évszázadok alatt nem volt temploma, 

pedig a 20. században kétszer is megpróbálkoztak vele. 

Mindannyiszor a háborúk áldozata lett 

az összegyűjtött pénz és építőanyag. 

Végül Nagy Károly plébános szervezőképességének köszönhetően 

1997-ben Szendi József veszprémi érsek megáldotta 

a jenői Munkás Szent József tiszteletére építendő templom alapkövét,

 melyet 1999-ben szentelt fel Márfy Gyula veszprémi érsek. 

A Csutiné Schleer Erzsébet tervei szerint fölépült 

jenői római katolikus templom 31 méter magas tornyában 

egy harang lakik. 

Ez a harangszó búcsúztatja az óévet és köszönti az újat, 

melyet Szlezák László mester öntött 

az 1930-as években fővárosi műhelyében

KÖLCSEY FERENC NAPLÓJA 1832-33.




KÖLCSEY FERENC NAPLÓJA 1832-33.

 

Pozsony, december 11-dikén 1832.

 

Köpcsényben szekerembe fogott a sváb, s nem a legjobb utón

döczögtetett Pozsony felé. Sűrű köd boritá a hóleptj vidéket, s

homályon keresztül busán emelkedék előttünk a királyi vár puszta

falaival; s akaratom ellen tolakodott a kérdés lelkembe : ha mindennek

, a mi az utczai por felett magasan áll, rommá kell-e Yálnia

? Nekem legalább ugy látszik: épület a mi lenn áll, és ember

a ki lenn mász, meglehetősen virágzik; de a fennemdkedöt sok

minden rongálja, de a fennemlkedöre sok minden görbén néz.

És nem méltán-e ? Hiszen már csak az, hogy reá alolról felfelé

nyakmeresztéssel lehet tekinteni: büntetést érdemlő helyezet.

Miért nem vonja magát üszve ? miért csinál a mindennapi termeteknek

alkalmatlanságot ?

Ez idvezséges gondolatokkal mulatkozám, midőn a dunaparti

lombtalan fák mellett szekerem a töltésre felkanyarodék. Kocsisom

megállott, s a kárpiton bizonyos szőke fej tolá be magát, s

németül kérdé nevemet. Vélitek talán, hogy megütköztem ? Kem,

édes barátim! Mikor életemben előszer magyar ruhát szabattam,

németül alkudtam a szabóval; mikor előszer magyar versecskét

nyomattam, németül írtt kötelezést íratott alá nyomtatóm; mikor

előszer magyar leányba szerelmes valék, németül kellett hozzá

édes szavakat firkálnom: s mind ezek után mi különös van benne,

ha a magyar vármegyei követ az országgyűlés küszöbén németül

kérdeztetik-ki ? És hogyan is volna okunk panaszra, hiszen az

emberek mindent tesznek, a mi városukat a magyar képviselői

testnek kedvessé tegye. Való, hogy a Quarterium diaetale czeduláján

minden nyelv van, csak magyar nincs; való, hogy utón

útfelén arcz, termet, és hang idegen országi; való, hogy magyarságod

Törökországból jött tüneménynek nézetik, s több efféle;

de még sem tagadhatod, hogy sváb forspontosod kék mentéje

egészen magyar, s a pozsonyi utczák nevei magyarul is írva vannak

; s nem elég haladás-e ez egy századra ? ~

 

December 12d. 1832.

 

Itt ülök magyar utczában, 495 szám alatt; s szobámból, hol

egy puszta ágy, egy fenyő asztal s két szalmaszék vártának reám,

nézem az utczán tolongó sváb népet. Imitt amott egy-egy követ

érkezik s komoran száll hideg szekeréből a még hidegebb szobába,

jégkeblű emberektől fogadtatva, s bár e sok hidegség, mellyhez

még minden bizonnyal több is fog járulni, ártalmas befolyással ne

legyen lelkére. Még köVettársaim közül nem láték mást, mint

Péchy Ferenczet Álmosdon, Böthy Ödönt Pesten, amazt Pest,

ezt Bihar vármegye követét; és még a zempléni párt Dókus Lászlót

, és Szirmay Antalt.

Elhagyatva érzem magamat. Mert valljátok meg: ha lehetséges-

e a költőnek, ki élete minden napjaiban részvétért, barátságért

és szeretetért epedett; ki lángolva és olvadozva fűzte magát

azon kevesekhez, kik öt értették; kinek minden pillanatban

ápoló kézre és meleg kebelre vala szüksége, hogy a mindennap

keménysége és hideg volta ellen őriztessék; kit lélekboru lepett

meg, valahányszor idegen szem közelített ahhoz, a mit 8 szentnek,

illethetetlennek hitt, s a miről a sokaság álmodni sem tudott; ha

lehetséges-e a költőnek illy messze a nékie kedvesektől, illy

messze mind azoktól, kik lelkébe pillantottak, kik lelkét ismerték

és értették, szorongás nélkül élnie ? Elválásom órájában háznépem

a tiszaparton forró könnyeket sírt érettem; barátim a duhánál

néma fájdalommal nézték távozásomat: $ íme kiért másutt

szivek dobognak, kinek pillantatit, kinek ajakmozdulatit figyelmes

részvétel kisérte; most itt áll, nem ismerve, nem keresve

senkitől.

De boldog az, kinek van valakije bár távolban is, hogy a

magány óráiban érte sóhajtson; hogy a messzeségbe hív emlér

kezettel kísérje ! El van ö távozva kedveseitől; de nem elszakadva.

0, az a láncz, melly lelkeket fűz együvé, csak akkor pattan

el, midőn szeretet, barátság és erény elsülyednek; s ezek

tiszta kebelben nem sülyednek el! Szerencse nektek, ha mondásimat

teljes mértékben mind érzitek, mind értitek; s ha nem értitek

, fordítsátok el e lapot, melly minden esetre kevéshez szól.

__________________________________________

FOLYTATÁS:

a teljes napló olvasható:

http://mek.oszk.hu/05200/05238/05238.pdf

Kosztolányi Dezső: KOLDUS


Kosztolányi Dezső


KOLDUS

(A kétségbeesés pillanatában, mikor lábad alól elveszted a talajt s a szemhatár végkép elborul, arra gondolsz, hogy majd koldulnod kell s megjelenik előtted a koldusbot árnyéka. Ez a kép határozatlan, azért olyan kísérteties és szörnyű. Hidd el, a valóság nem egészen ilyen. Az máskép szörnyű. Részleteiben, aprólékos kicsinyességében az. Most itt az udvarban előttem áll a koldus. Károly bácsinak hívják és 55 esztendős. Homlokára barna-deres haj csapzik, bajusza van, Krisztus-szakálla. Rongyok födik szénporos testét, inge cafa tokban lóg, de a figyelmes szemlélő még meg tudja különböztetni az egyes ruhadarabok határvonalait, kabátját, mellényét, nadrágját. Kék szeme a rozzant test templomában áhitatosan világít. Arcéle sovány. Olyan nemes és előkelő, hogy frakkban valami nagyher cegnek hihetnéd s palástban egy apostoli szentet játszhatna színpadon. Felvidéki tót. Törve beszél magyarul. A társalgás németül folyik. Elkérem botját, mert még sohase fogtam kezembe koldusbotot. A koldusbot olyan, mint minden más bot, mégcsak nem is sokkal hitványabb. Engedélyét maga nyomja kezembe.)

- (Hangosan olvasom): "Könyöradománygyüjtési engedély, budapesti lakosnak. A könyöradománygyüjtés szabályozása tárgyában kiadott 81.000/1924. számú (ügyeljünk a számra) belügyminiszteri körrendeletben megállapított jogomnál fogva megengedem, hogy X. Y. a saját részére, nyomorenyhítés céljából, a mai naptól számított 60, azaz: hatvan napon át Budapest székesfőváros területén házról-házra járva, könyöradományokat gyűjthess en magának." (Lám, a dicső huszadik század a nyomort csatornázza, mindenre talál hivatalos formulát. A szöveg fölött lila tintával az áll, hogy az engedély 60 napra meghosszabbíttatott.) "Személyleírás. Termete: közép, arca: hosszas, szeme: kék, orra: rendes, haja: őszes-barna." Mi baja?

- Sérv. Én mindig csak az igazságot mondom.

- Mióta jár így?

- Tíz éve. Mire hazajöttem a háborúból, a feleségem meghalt, eltemették, azt se tudom, hol fekszik. A népszállóban kaptam lakást. Aztán mit kezdhettem? Járni se tudtam, ruhám se volt. Így lettem közönséges koldus. (Amint ezt a szót kiejti, szeme egyszerre megtelik könnyel, ez a zuzmarás fejű férfi sírvafakad, úgy sír, mint a záporeső.)

- Mi volt azelőtt?

- Pék. Én mindig csak az igazat mondom. Kisgyerek-koromtól fogva dolgoztam. Én mindig csak az igazat mondom.

- Mennyi jön össze egy nap?

- Egy pengő, egy pengő húsz. Nem bírom a lépcsőjárást. Emiatt. (Lágyékát fájdítja.)

- Mások többet keresnek?

- Akik a negyedik kerületben járnak, a Váci-utcán. Ó, ha én a negyedik kerületbe mehetnék, de ott már nagyon sok van. Több mint 1500.

- Ismeri őket?

- Majdnem mindegyiket.

- Hányan vannak Budapesten?

- Azt hallottam, 12.000-en.

- Találkoznak néha?

- Multkor Kispesten gyűltünk össze egy udvarban.

- Miről beszéltek?

- Hát a keresetről.

- No és ki a leggazdagabb koldus?

- Egy nyolcvanéves anyóka. A templom előtt koldul. Annak lakása is van. Szép szobája, konyhája.

- És magának?

- Csak egy kis bódém, fából, magam ácsoltam. Én az igazságot mondom, csak az igazságot. (Ich sog' die Wahrheit, nur die Wahrheit.)

- Tudom, tudom. A bódéért legalább nem kell fizetnie.

- Dehogynem. A helyért minden hónapban 1 pengő 50 fillér jár.

- Melyik a legjobb nap?

- A vasárnap.

- Melyik a legjobb évszak?

- A nyár. Télen a hidegben, mikor fúj a szél, senkise veti le a kesztyűjét, senki se gombolja ki a kabátját. De nyáron könnyebben adnak.

- Mennyit?

- Két fillért, négy fillért, hat fillért. Aki tíz fillért ad, az már gavallér.

- Hogy koldul?

(Lekapja sapkáját s mint kisdiák a leckéjét, úgy fújja, rossz magyarsággal): "Kezét csókolom, adjanak szegény nyomorultnak, kezét csókolom."

- Mit evett ma?

- Egy kis rántottlevest.

- Hol szerzi be ételét?

- Úgy kapom. Vannak házaim. Egy helyütt kenyér, másutt főzelék, sajtmaradék, a piacon egy-egy alma. A pénz ruhára kellene. Ezt a csizmát is 5 pengőért vásároltam. Csak ilyen rongyos ne volnék. (Kitárja karjait s a madárijesztőruha, mely csupa férc, szétnyílik, látni lehet mellét, hónaalját, meztelen testét, ahogy az Isten megteremtette.)

- Mi ez itt?

- (Föltakarja jobbkarját.) Még tizenhat esztendős koromban rajzolta ide egy barátom. (Kék tetovált szív, középütt a születési éve, 1872, fönn egy kifli és egy császárzsemlye, alatta két keresztbe tett fakanál, mint céh-jelkép.)

- Miért?

- Szokás. Akkor fájt, megdagadt, három napig dolgozni se bírtam. De jó, hogy itt van. Legalább tudom, hogy valamikor pék voltam. (Megint könnyezik.)

- Nincs fia, rokona?

- Senkim a világon. Csak a jó Isten. (Nur der liebe Gott.) Csak a jó Isten...

(Akivel senkise törődik a földkerekségén, semmiféle támogató és istápoló, annak a legelőkelőbb pártfogója van, akihez a királyok is térdenállva imádkoznak. Károly bácsi a tavaszi égre emeli kék szemét. Háláról, kézcsókról, könnyekről beszél. Milyen regényes, milyen középkori minden koldus, milyen nyugodt. Tudja, hogy lejjebb már nem kerülhet s ez valami fönséget ad neki, valami nagy-nagy békét. Lassan kifelé ballag. Nem siet. Elért oda, ahova kellett. Kikísérem, hogy a kutya le ne húzza, mert az az orrával már megszimatolta, hogy kiről van szó s valami évezredes gyűlölettel vicsorítja fogát. A kutya az állatok közt a nyárspolgár.)

Karinthy Frigyes LÓGOK A SZEREN



Karinthy Frigyes

LÓGOK A SZEREN

 

Lógok a szeren.

Azt, hogy az izmaim még fejletlenek s mellem is szűkecske, azt én nagyon jól tudom. De nem tudhatjátok, hogy mi lakik bennem. Én is csak homályosan sejtem, borzongva gondolok rá, olyankor, mikor könnyedén simul rám a tornatrikó, és lábam gumicipősen szökdel a tornaterem csertörmelékében. Igaz: Wlach ötvenkilós súlyokat emelget, és Bányai Miklós megcsinálja nyújtón a nagyhalált. De őbennük, ugye, nyers erők dolgoznak csak, formátlan ösztönök - énbennem pedig az Akarat lakozik. Bányai képtelen megérteni a "savoir" ige ragozását, és Wlachnak én csináltam meg az algebrai dolgozatot. Én másféle ember vagyok. Én értem a tudományokat, és egyelőre nem tudom megcsinálni a vállállást a korláton - de mi lesz, ha egyszer mégis megtanulom? Csodálatos lény jelenik meg ez esetben a világ színpadán; tüneményes ember, akihez képest Jókai hősei közönséges tucatemberek. Képzeljék el, hogy egy napon ilyen újságcikk jelenik meg a lapokban: "Érthetetlen és nagyszerű előadás kápráztatta el tegnap a Vigadó dísztermében össz egyűlt álmélkodó közönséget. Egy fiatalember, akiről eddig senki se tudott (itt az én nevem következik) jelent meg a dobogón s »Az élet értelme másodfokú egyenletekben« című előadásban tökéletes francia nyelven, megoldotta a világnak rejtélyét, amin eddig hiába fáradoztak a legnagyobb elmék - s mindezt oly nagyszerű előadóművészettel, hogy a jelenvolt világhírű színészek sírva tolongtak a dobogó felé, hogy kezet szoríthassanak az alig tizenhat éves zsenivel. De az ifjú szerényen és nyugodtan mosolygott csupán, s egy váratlan mozdulattal az asztalra ugorva, kézállásba helyezkedett, majd három salto mortale-t csinálva a megdöbbent közönség fölött, elkapta a feje fölött húzódó vasrudat, és azon szédítő halálforgásokat végezve, átugrott a kilencméternyire elhelyezett kályhára, de úgy, hogy kézállásban maradt azért, s előbbi előadását ebben a helyzetben folytatta, nyugodt és behízelgő modorban, végleg megoldva a nagyszerű problémát..." 

Lógok a szeren.

Ti ezen csodálkoztok, mert nem tudjátok elképzelni, hogy lehet ember, aki mindenben egyformán tökéletes. Ti öregek és konzervatívok vagytok, és azt hiszitek, hogy a világ ezentúl is csak olyan lesz, mint eddig, és elfelejtitek, hogy egyszer eljön majd az érettségi. Ti nem tudjátok például elképzelni, hogy lehet majd esetleg egy miniszterelnök (a nevét szerénységem tiltja megsejtetni veletek), aki egy napon, miután szenvtelen és nyugodt hangon bejelentette az országgyűlésnek, hogy néhány jól megfontolt diplomáciai művelettel, amikről eddig nem akart beszélni, me rt nem a szavak embere, sikerült Angliát, mint egyszerű gyarmatot, Magyarországhoz csatolni, s ezt ezennel tudatja a tisztelt Házzal - mondom, miután ezt szenvtelen és hideg hangon előadta, nem törődve az ordító és ujjongó képviselőkkel, akik vállukra akarják emelni, hirtelen vívóállásba helyezkedik s egy szédítő, eddig ismeretlen dzsiu-dzsicu fogással, ott, a miniszterelnöki emelvényen, két vállára fekteti azt az ausztráliai világbirkózóbajnokot, akit az angol ellenzék orvul elhelyezett az emelvény belsej ében, hogy a legnagyobb európai férfit megölje. Ti nem tudjátok elképzelni, hogy valaki délelőtt mint Főakadémikus előadást tart az egyetemi tanároknak, délután pedig megnyeri a hátúszás és függeszkedés világbajnokságát, mellesleg a rúdugrásét is esetleg, hogy aztán este az ámuló közönség előtt hajlongjon, mely a Nemzeti Színházban ugyanezen ifjú drámájának ötszázadik előadását tapsolja orkán gyanánt. Ez a rendkívüli ifjú nem azért találta fel a Holdbarepülőgépet, mintha nem tudná megkeresni a kenyerét lau fmétával is, melyben virtuóz - ez a rendkívül férfi időnként hanyag mozdulattal rúg be harminckét gólt az Eftécé vagy Mac kapujába, mely csapatok együttes erővel sem bírnak vele, aki egyedül áll ki ellenök. 

Lógok a szeren.

Na jó, jó, egyelőre persze még egy kicsit gyakorolni kell magamat. A lélek jóllehet, kész, de a test erőtlen, és a szereket nagyon ravasz emberek találták ki. Síkos a pózna, és pontos megfigyelések alapján állíthatom, hogy fölül, a vége felé lényegesen n ehezebben mászható, mint eleinte; holott a felületes szemlélő azt hihetné, hogy mindenütt egyformán síkos. Azonkívül az a disznó Bauer mindig a vékonyabb póznához ugrik, és rámhagyja a vastagot. A negyedik-ötödik fogás után egészen más az ember világnézete, mint odalent volt, s egyszerre világosan látom, milyen gyermekes hiúság volna nagy szerencsétlenségnek tekinteni, hogy Bauer előbb lesz fönt, mint én. Nem kell a dolgot elhamarkodni. Lám, vannak hebehurgya és szeles emberek, akik magasugrásnál nekirugaszkodnak, nagy svungot vesznek, rádo bbantanak az ugródeszkára, földobják magukat és gyakran leverik a mércét. Én nem áltatom magam hiú reményekkel. Eleinte persze - istenem, az ember fiatal és tüzes - én is bízom a jövőben, sasszemekkel mérem a távolságot meg a mérce magasságát: apró léptekkel kezdem, nekilódulok s már látom magam, repülve lebegni a mérce fölött. De az utolsó pillanatban bölcs rezignáció fog el, közvetlen a mérce előtt - micsoda ostobaság, gondolom, és szerényen, mint egy ibolya, lehajtott fejjel bújok át alatta, olyan ember szelíd és megadó modorában, akinek esze ágában se volt ugorni, csak egy kicsit sétálni akart. 

Lógok a szeren.

Utóvégre, ha meggondoljuk, tulajdonképpen micsoda marhaság az egész - ez az egész intézmény, melyben minden arra megy ki, hogy az emberi testrészek közül lehetőleg egy se maradjon azon a helyen, ahová az Isten teremtette, hanem lehetőleg olyan helyzetet foglaljon el, amelyre az illető testrész soha életében nem számított. Két lábam a levegőben kalimpál, térdem kifordul, csuklóm becsuklik, hajam a szemembe lóg, a vér a fejembe tolul - a padló felszalad a plafonra és tótágast állanak a falak. S ehhez az undorító és lehetetlen állapothoz, míg kilógó nyelvvel keresem az egyensúlyt s próbálom áthúzni hasamat a vékony vasrúd mögött, teljes bizonytalanságban afölött, vajon a föld vagy a csillagos ég felé közeledem-e - ehhez az állapothoz valaki, egy vad külsejű férfi állandóan bömböl valamit felém - "homoríts!" "homoríts!" ezt bömböli, s az én vérbeborult értelmem távolról sejti csak, mit ért ez alatt a szó alatt - valamit ki kell feszíteni, igen, valamit behajtani, és valamit kiegyenesíteni - de hogy mi legyen az, láb, derék, csípő, s ha ezt már tudom: vajon melyik irányban keresendő az illető testrész: - minderre, ugye nem kívánhatjátok, hogy válaszoljak ilyen állapotban. Rúgok egyet, előre vagy hátra, mindegy - kinyitom a szájamat, a szemem becsukom - undorral és kétségbeesve eleresztem kezemmel a szert, és hátam nagyot nyekken a vastag szőnyegen. Hála istennek - nevethettek már. Az ördög vigye az egész t ornaünnepélyt, a benevezést, az első díjat - majom lesz, aki megnyeri. 

Magyar népmesék A BOLOND SZERENCSÉJE


Magyar népmesék


A BOLOND SZERENCSÉJE

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Egyetlen lánya volt, és azon tanakodott a feleségével, kihez is kéne adni. Kihirdette végül, hogy ahhoz adják, aki olyat tud hazudni, amit a király sem hisz el.

Ment is oda boldog, boldogtalan, de hiába hazudoztak, a király mind elhitte, mindre azt mondta:

- Nagy a világ, megeshetett ez is.

Meghallotta ezt két szegény legény, akik testvérek voltak, s ők is elindultak szerencsét próbálni, pedig az egyik okos volt, a másik meg bolond, amolyan félnótás szegény.

Útközben találtak egy lyukas serpenyőt, ez átlépte, amaz felvette. Aztán találtak egy fadugót is. A bolond felvette, hogy azzal majd bedugja a serpenyőt, s abban főzik a lakodalmi csigalevest.

Előbb a bátyja állt a király elé. Azt hazudta, hogy az ő apjának olyan óriási nagy szénaboglyája van, hogy mikor a kötelet átdobták rajta a villával, olyan sokáig volt a villa a levegőben, hogy egy madár fészket rakott rá, kiköltötte a fiókáit, és el is szálltak, mire a túloldalon leért. 

A király végighallgatta, és azt mondta erre is:

- Nagy a világ, megeshetett ez is.

- Nahát, még ezt is elhitte! - nézett nagyot az okos legény.

Máris ment be a bolond. Nevették, kérdi tőle a király: 

- Mit akarsz azzal a lyukas serpenyővel?

Azt mondja rá a bolond:

- Az igaz, hogy lyukas, de itt a dugó. Bedugjuk, s ebben főzzük a lakodalmi csigalevest.

Nevették, de nem bánta, mondta tovább:

- Legelőször a királykisasszonynak mondanék valamit!

- Mondjad, bolond, csak mondjad!

- Azt mondanám, hogy az apja itt a legnagyobb tolvaj, és ő maga is megéri a pénzét!

- Hazudsz, ez már biz isten nem igaz! - kiáltott rá mérgesen a király.

- Na, ha nem igaz, akkor máris menyasszony a lánya, főzhetjük a csigal evest! 

A király meg mást már nem tehetett, beleegyezett a házasságba, s boldogan élnek mind, ha meg nem haltak.

Tetejetlen színben van egy rozsdás fejsze, aki mesém nem hiszi, az faragjon véle!

2009. július 30., csütörtök

Túlélni vagy élni?


"Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy

tudjunk táncolni az esőben."

Egy gyakori kérdés: "Mi a szerelem?"... nos, a legszebb
magyarázatot pár évvel ezelőtt hallottam egy asszisztens barátnőmtől.
Ezeken az esős napokon visszaemlékeztem a történetre, és szeretném ma
veletek megosztani.

"Zsúfolt reggel volt a rendelőben, amikor 8:30 körül bejött egy
bekötözött ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9:00 órakor van
egy fontos találkozója. Kértem, hogy foglaljon helyet, tudván, hogy
eltelik még fél óra, míg megérkezik az orvos. Figyeltem, milyen
türelmetlenül néz percenként az órájára.

Idő közben arra gondoltam, hogy nem lenne rossz, ha levenném a
kötését, és megnézném, miről van szó. A seb nem tűnt olyan
súlyosnak... az orvosra várva, eldöntöttem, hogy fertőtlenítem a
sebet, és egy kis beszélgetésbe elegyedtem. Megkérdeztem, hogy
mennyire fontos a találkozója, és hogy nem szeretné-e mégis megvárni
az orvost a seb kezelésére. Azt válaszolta, hogy feltétlenül az idősek
otthonába kell menjen, ahogyan évek óta mindig teszi, hogy reggelizzen
a feleségével.

Udvariasan, a felesége egészsége felől érdeklődtem. Kedvesen, az idős
úr elmesélte, hogy az Alzheimer kóros felesége 7 éve él az idősek
otthonában. Gondolva, hogy a feleség, egy tiszta pillanatában esetleg
felizgatná magát az ő késése miatt, siettem, hogy kezeljem a sebét, de
az idős úr elmagyarázta, hogy 5 éve nem ismeri fel... Akkor
csodálkozva megkérdeztem: "És Ön minden reggel elmegy, hogy együtt
reggelizzenek?" Egy édes mosoly, és egy lágy kézsimogatás közben
válaszolta: "Az igaz, hogy Ő már nem tudja, ki vagyok, de én jól
tudom, ki Ő".

Szó nélkül maradtam, és kellemes borzongás futott végig rajtam,
miközben néztem a siető léptekkel távolodó öreget... Lenyeltem a
könnyeimet, miközben arra gondoltam: "Ez a szerelem, ez az, amit az
élettől szeretnék!... Hiszen alapjába véve, ilyen az igazi szerelem
?!... nem feltétlenül fizikai, és nem is ideálisan romantikus.
Szeretni azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, ami volt, ami van, ami
lesz, és azt, ami még nem történt meg. Nem feltétlenül azok a boldog
és kiteljesedett személyek, akiknek minden dologból a legjobb van,
hanem azok, akik a legjobbat tudják kihozni mindabból, amijük van".

Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk
táncolni az esőben !!