Születés és újjászületés - életkaland

Sziasztok!

Elmesélek egy rövid történetet. Magamról. Hol volt, hol nem volt... Amikor eldöntöttem, hogy megszületek, hatalmas lelkesedéssel láttam neki ennek az egyáltalán nem könnyű feladatnak. Mert tudtam, hogy hihetetlen kaland lesz elfelejteni mindent, amit tudok és majd újra visszaemlékezni rá. Azt is tudtam, hogy nagyon fogom szeretni a nehézségeket. Pici gyermekkoromban is így tanultam meg járni, nagy nehézségek árán, óriási életszeretettel és örömmel, pedig nem sokkal előtte még repültem! Sorba vettem a feladataimat (szerintem ez lehetett a legnehezebb nekem, mármint sorba venni) és örültem nekik, nem ijedtem meg tőlük. Pl. hogy egy elfogadható kinézetű és működésű testet kellene hozzá formáljak magamnak. Ebben nem voltam nagyon ügyes, úgyhogy kicsit lestem másoktól is hogyan csinálják. Van aki olyan boldogan látott neki, hogy nagyon jól sikerült, nagyon szép lett, vagy nagyon erőset csinált, vagy a legbátrabbak egy korlátosat, hogy megtapasztalhassák általa, hogy az erőnek és a teremtésnek semmi köze a testhez. Azt hiszem, leginkább arra akarnak emlékezni, hogy az élet és az életenergia korlátlan mennyiségben rendelkezésükre áll. Merthogy ők maguk a forrás! Azt is sejtettem előre, hogy be fog következni az életemben a felejtésnek a születésemnél egy még alaposabb állapota. Jól emlékszem arra, amikor először legyűrt a világ félelme. Ez akkor történt, amikor fontolóra vettem a világ hazugságait. Félelmeit. Arról pl. hogy az élet az életre támadhat: a nehéz munka a rossz tanulóra, a bankok a szegényekre, a gyógyszerészek a betegekre, a tv műsorok a gyerekeinkre. Hurrá! Persze, ha ezt sokáig elhittem volna, akár ez is megtörténhetett volna. Látszólag! Nagyon hálás vagyok édesapámnak, aki - ha gyerekkoromban nem tetszett az életnek valamilyen feltétele - mindig azt mondta: "menjél hajba a jó Istennel". Édesapám tudta, hogy ezt a mondatot nála felejtettem egy rövid időre. Azóta is mindig pontosan emlékszem rá, ha valami nem tetszik, az élettel állok szemben. Mindig az Élettel! Istennel! Nem a gyógyszerekkel, nem is a médiával, vagy népnyúzó pöffeszkedő nagyon gonosz és érzéketlen nemzetközi pókháló szerűen terjeszkedő láthatatlan társasággal, akik élve akarnak ledarálni minket és felfalni. Az UFO-król még nem is beszéltem, akik teherbe ejtik a nőket, szerencsére ez engem nem érint (bocs nem lehetett kihagyni). Nagyon fájdalmas és beszarató emlékkeresésem volt, hogy az életemmel szembeni ellenállásom, a saját életerőmmel szembeni ellenállásom is. Mindig a sírás határán hálás vagyok ezért! Persze már születésem előtt tudtam (és Ti is mindannyian, még beszélgettünk is róla akkoriban), hogy fürdőbérletet váltunk a "pokolba", és addig fogunk a kénköves félelemben fürdőzni, amíg el nem fogadjuk azt saját csodálatos lehetőségünkként és teremtésünkként. Sőt, meg is szeretjük szorongásainkat, depressziónkat és már várni fogjuk a következőt! Pontosan olyan várva várt kalanddá és nehézséggé változnak szemünkben, mint ahogyan örömmel kerékpározunk felfelé a hegyoldalon. Szemlélet változásunk közben mi is megváltozunk. Felzárkózunk végre Énünkhöz, és úgy szemléljük életünket, mint Lelkünk a születést és a halált. Azt hiszem, akkor már el is engedhetjük bármely tapasztalatunkat, ha akarjuk, de ez is szükségtelen ha szeretjük őket.

Szeretettel és üdvözlettel:Laci