MINDENNAPI KENYERÜNK

ARTHUR RIMBAUD

A MEGHÖKKENTEK 

Feketéllőn, hóban, homályban
a pince fénylő ablakában
  faruk kerek,

öt kicsi, térden leskelődve,
nézi, hogy készit a Pék szőke,
  nagy kenyeret.

Látják, hogy fehér karja éppen
szakít egyet a szürke pépen
  s láng-lukba tol.

Hallják, hogy sül a jó kenyér ki.
A kövér mosolyu Pék régi
  kis dalt dudol.

Az ölmeleg piros luk mellett
kuporognak, hol száll a szellet,
  egy se mozog.

Majd mikor lakomára készen
a cipót kiveszik a résen,
  s a füstfogott

gerendák alatt a befröcskölt
cipók fölzengenek, s a prücskök
  a padlaton,

hogy életet lehell e langy luk -
lelküket elbűvölik rongyuk
  alatt nagyon.

Úgy érzik, igen-igen élnek,
a zúzos Jézuskák, szegények
  mind, amikor

bedörmögnek a résen, s rózsás
állat-orrocskájuk a vasrács
  rúdjára forr,

midőn úgy sírnak, mint a barmok
s úgy görnyednek az égi csarnok
  fényére mind,

hogy nadrágjuk szétrepedezget,
s a téli szélbe csüngve reszket
  rajtuk az ing.

József Attila fordítása