Kosztolányi Dezső
*
NEGYEDIK FEJEZET,
MELYBEN RÉGI BARÁTJÁVAL A "BECSÜLETES VAROS"-BA
TESZ KIRÁNDULÁST
- Szóval velem tartasz? - kérdezte Esti Kornél.
- Örömmel! - kiáltottam. - Torkig vagyok ezzel a sok becstelenséggel.
Beleugrottam a repülőgépbe. Zúgtunk, keringtünk. Oly örvénylő gyorsasággal keringtünk, hogy mellettünk a kőszáli sasok elszédültek, s a fecskék vértódulást kaptak.
Hamarosan leszálltunk.
- Ez az - mondta Esti.
- Ez? Hisz ez is épp olyan, mint amaz.
- Csak kívülről. Belülről más.
Gyalogszerrel ballagtunk be a városba, hogy mindent tüzetesen szemügyre vegyünk.
Először az tűnt fel nekem, hogy a járókelők alig köszöntek egymásnak.
- Itt csak az üdvözli a másikat - magyarázta Esti -, aki valóban szereti is, becsüli is az illetőt.
Fekete szemüveges koldus kuporgott az aszfalton. Bádogtányér az ölében. Mellén kartonlap:
Nem vagyok vak. Csak nyáron viselek fekete szemüveget.
- Hát ezt miért írta ki a koldus?
- Hogy meg ne tévessze az alamizsnálkodókat.
A sugárúton fényesebbnél fényesebb üzletek. Egy tükrös kirakatban ezt olvastam:
Lábrontó cipők. Tyúkszem, tályog szavatolva. Több vevőnk lábát amputálták.
Színes, szemléltető kép mutatta, amint az ordító áldozat lábát két sebész óriás acélfűrésszel nyiszálja le tőből, s vére piros pántlikákban csorog lefelé.
- Ez tréfa?
- Szó sincs róla.
- Aha. Törvényszéki ítélet kényszeríti a kereskedőt, hogy így bélyegezze meg magát?
- Dehogy - legyintett Esti megvetően. - Ez az igazság. Értsd meg: ez az igazság. Itt az igazságot senki se rejti véka alá. Az önbírálat ebben a városban oly magas fokra hágott, hogy ilyesmire nincs többé szükség.
Amint tovább haladunk, egyik bámulatból a másikba estem.
folytatás:
http://mek.oszk.hu/00700/00744/00744.htm#1
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése