Meghalt Kodály; – én is írtam harminc sort a Film-Színház-nak róla. De jóformán semmit abból, amit igazán gondoltam, s ahol valami mégis feltűnt – rögtön aggasztóvá vált: nem lesz-e baj belőle. Tulajdonképp Kodály tragikumáról kellett volna írnom. Az, hogy valaki dicsőségben hal meg, művek, jövedelmek maradnak meg utána: nem zárja ki, hogy vállalkozása a tragikummal jegyezze el. Mit akart Kodály? A feltárt népzenét mint ragasztóanyagot folyatni a nemzeti szétesésbe, a népzenéből merítő műzenével, kóruskultúrával, az énekoktatás reformjával: magyar érzéssel járni át a magyarul beszélő embereket. Hogy ez nem sikerült: a gyermekeimen, az ő társaságukon éreztem meg először. Mint kis iskoláslány, a beteg Csilla Vásárhelyen szép énekhangon cserélgette a falon át az iskolában tanult dalokat kis iskolatársával. A sajkódi tábortüzeknél, tíz év múlva, a biztatásra, hogy énekeljetek, legtöbben torz slágerekkel buktak elő az eldurvult torkokból. Mit ér a Psalmus Hungaricus, mit érnek a világot járó énekkarok, ha épp az alapozás, a nemzet egybeénekeltetése vallott ilyen feltűnő kudarcot?
A szép vállalkozásba két dolog nem volt beszámítva. Az egyik, hogy nehéz más kultúrában élni s másban énekelni. A parasztlányok sarlójáról dalolni, ahol a szívek legalábbis egy Trabantról álmodnak.
A néger népdal ennek látszólag ellene bizonyít. De a dzsessz – nemzetközivé érve vagy denaturálva, mint új, civilizáció-bontó táncingerek alkalma tette meg hódító útját – mintha a magyar cigányzene harapózna el divatként; – egy nép karakterét a messzi múltból, más életkörülmények közül felhozott dallamokkal a mindenfelől ostromló, olcsó kordivattal szemben nehéz konzerválni. A slágernek van egy nagy előnye a népi remekkel szemben: arról szól, amit az átlagember ért és érez. Tulajdonképpen csodálatos, hogy a zenészeink ezzel a korsodrással szemben ennyit is elértek. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a Bartók–Kodály-irány a harmincas években valóságos vallássá lett, a német elárasztás idején az értelmiség java kapaszkodott benne létéhez, jellegéhez. Ezt a „nacionalizmus”-t azóta azonban sikerült szétőrölni. A félművelt magyar számára semmi sem olyan ellenszenves, mint ami magyarságára emlékezteti. A népköltészet anakronizmusát a magyarság önutálata fokozza, minden divatnak több reménye van az elterjedésre, mint ami népünk jellegében, problémakörében akar megtartani. Érezte-e ezt Kodály? Vagy az utolsó percig folytatott munka megőrizte attól, hogy észrevegye a közös tragikumot, amely mindnyájunknak sorsa lett, akik a magyarság sorsával kötöttük egybe törekvéseinket?
Németh László - 1967
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése