MAI KÁIN ÉS ÁBEL ÉS AZ ÍRÁSTUDÓ ÁRULÁSA

Sajó Sándor 

ÚJ ÁBEL 

Anyám! Kegyelmed özvegyasszony 
És szűken van kenyerünk; 
Azért én, lássa, nem panaszlom, 
Hogy Káin együtt él velünk. 
Kegyelmed gyermekül fogadta, 
Bár nem kegyelmed szülte őt 
Legyen testvér az istenadta. 
Ha őstörzsünkkel összenőtt. 
De kikesergem a világba: 
Jó szívem hozzá mindhiába, 
És velünk él bár egy kenyéren, 
Nekem e Káin nem testvérem! 
Anyám! E Káin csúf szokásból 
Minden dolgomba belegázol. 
Játékban utcán, kint a páton 
E Káin sohse fogja pártom; 
A taligánkat soh'sem huzza, 
Mikor meg tolná, visszahúzza, 
Zsebemből kicseni a gombot, 
Tarisznyámból a kenyeret... 
Amit én gyűjtve összehordok, 
Ő széjjelszórja, s kinevet; 

Más kedvét ellenemre szítja, 
Utcák kutyáit rám uszitja, 
s örül, ha folyni látja vérem... 
Nekem e Káin nem testvérem! 
Anyám! Én Káint bepanaszlom... 
Kegyelmed gyönge, beteg asszony, 
S míg betegen nyög itt az ágyban, 
Ő miért fütyül kint oly vidáman?! 
Ha házunk őneki is háza, 
Idegenek közt miért gyalázza!? 
Ha idegen a lelke tőlünk, 
Anyám, KAINNAL MIÉRT VESZŐDÜNK? 
Nem vagyunk senki kapcarongya, 
Én nem leszek Káin bolondja...! 
Anyám, nekem már forr a vérem, 
Nekem e Káin rossz testvérem... 
Anyám, így élni nem öröm... 
Én Káint többé nem panaszlom, 
De ezt így nem bírom sokáig, 
S ha Káin jobbá most sem válik, 
Akkor az Isten irgalmazzon... 
Bevégzem vele nagy pöröm, 
Anyám! 
Én Káint megölöm!...