KI VAGYOK ÉN?
Az idegenek-a-repülőtéren helyzet alapvető kérdése: „Na és mivel foglalkozik?”
Ugyanez hangzik el a Szülők és Tanárok Egyesületének batyus vacsoráján, a vállalati
koktélpartin és nagyjából az összes téblábolós-beszélgetős helyzetben is, amibe csak
belecsöppenhet az ember. Udvariasan leplezett státusnyomozás, a társadalmi ranglétrán való
elhelyezkedést tisztázandó. A kérdés bürokratikus változata tömör: Töltse ki a „Foglalkozás”
rovatot. Az Adóhivatal kívánja így – meg a rendőr, aki megbírságol, meg az útlevélhivatal és
a bank. Mondd meg, miért kapod a fizetésedet, és mi tudni fogjuk, ki vagy, és hogyan bánjunk
veled.
Amikor valakitől megkérdezem, mi a foglalkozása, rendszerint egy 5 x 9 centis kis
kartondarabot kapok, amely röviden összefoglalja az illető személyazonosságát. Név, a cég
neve, beosztás, cím, egy csomó szám – telefon, telex, sürgöny és fax. Egy névjegy.
Manapság, ha nincs névjegykártyád, nem vesznek túl komolyan. Bár néha az az érzésem,
hogy az igazság ennek épp az ellenkezője.
Példának okáért, egyik útitársam névjegyén az állt, hogy ő az Unico cég
rendszerelemzéssel foglalkozó elnökhelyettese. – Na és mi az, amit valójában CSINÁL? – Erre
ı rámutatott a titulusára, mintha elkerülte volna a figyelmemet. Megismételtem a kérdést: –
Úgy értem, ha egész nap maga mellett lennék, mit látnék? – Hosszas magyarázkodásba
kezdett. Még most sem tudom igazán, mivel foglalkozik. És abban sem vagyok biztos, hogy ı
tudja.
Amikor rám került a sor, kiderült, hogy nincs névjegykártyám. Nem hiszem, hogy
ráférnék egy ilyen papírfecnire. Amivel én foglalkozom, az eléggé bonyolult, és annyi időbe
telne elmagyarázni, hogy gyakran megkerülöm a kérdést, és inkább választok magamnak
valami egyszerű dolgot, ami igaz ugyan, de nem fedi a teljes igazságot. Néha azonban még ez
a taktika is sarokba szorít.
Egy hajnali járaton, útban San Francisco felé azt találtam mondani a mellettem ülő
nőnek, hogy takarító vagyok, arra számítva, hogy ezt nemigen akarja majd feszegetni, és
hagyni fog olvasni. (Ha belegondolok, hogy mivel töltöm az életem, és mennyi időm megy el
takarítással, rendrakással és kukatologatással – pénzt soha nem kaptam ugyan érte, de ez az,
amit gyakran csinálok.) A nő mindenesetre el volt bűvölve. Kiderült, hogy valamelyik kis
lapnál a háziasszonyoknak szóló rovatot vezeti, és örült, hogy a repülőút hátralévő részében
megoszthatja velem a nett háztartással kapcsolatos tippjeit. Úgyhogy azóta többet tudok arról,
hogyan lehet a szőnyegből kivenni a foltokat és a pecséteket, mint valaha is reméltem.
Az is kiderült, hogy ı is abba a templomba jár, amelyben vasárnap prédikálni
készültem. De ezt már csak akkor tudtam meg, amikor felálltam a szószékre, és megláttam ıt
a harmadik sorban. És még az is kiderült, hogy egész idő alatt tisztában volt vele, hogy én ki
vagyok, de elég kreativitás szorult belé ahhoz, hogy rájöjjön, ha én takarítóként akarok
utazgatni, biztos jó okom van rá.
Egy másik alkalommal, egy Thaiföldre tartó járaton az első osztályra csöppentem, és
egy igen előkelő külsejű szikh úriember mellé ültettek. Egy rakás drága ékszer, finom ruha,
aranyfogak. (Biztos valami magas kasztba tartozó zsibárus, gondoltam magamban.) Amikor
elhangzott az a bizonyos mi-a-foglalkozása kérdés, az talált kiszaladni a számon, hogy
idegsebész vagyok. – Hát ez nagyszerű –, mondta erre örömmel. – Én is. – És ő valóban az is
volt. Egy igazi idegsebész. Eltartott egy darabig, amíg bizonyos dolgokat megfejtettem, és
utána nagyszerűen el is beszélgettünk egészen Bangkokig, de tíz másodpercig hatalmas volt a
kísértés, hogy a süketnémát adjam.
Tanultam a leckéből, és amikor legközelebb repülőre szálltam, egy szimpatikus
Külsejű férfi mellé telepedtem, elmeséltem neki ezeket a sztorikat, és azt javasoltam, hogy
játsszunk valamit – csak úgy, szórakozásból –, és mindketten találjunk ki magunknak egy
foglalkozást, és egész úton Chicagóig tegyünk úgy, mintha azok is lennénk. A fickó vette a
lapot. Rögtön ki is jelentette, hogy ı kém, én pedig úgy döntöttem, hogy apáca leszek. Pokoli
jól szórakoztunk. Életem egyik legemlékezetesebb beszélgetése volt. Elmondta, már alig
várja, hogy a felesége megkérdezze:
– Nos, drágám, hogy repültél?
– Volt ott egy apáca tweed öltönyben...
De a mögöttünk helyet foglaló középkorú Green Bay-i házaspár volt csak igazán
kiakadva. Döbbent csendben hallgatták a kémet és az apácát. Nekik aztán igazán volt mit
mesélniük, amikor megkérdezték tőlük, hogy repültek. Amikor a férfi a repülıtér csarnokában
elment mellettem, odaszólt nekem: – Kellemes időtöltést, Nővér.
Hasonló helyzetekbe keveredem, amikor őrlapokat kell kitöltenem. A bankban egy
nyugdíjbizonylat „Foglalkozás” rovatába beírtam, hogy „herceg”. Éppen aznap reggel
jelentette ki a feleségem: – Fulghum, néha úgy viselkedsz, mint egy igazi herceg. – Néha
valóban úgy is viselkedem. Úgyhogy mivel már úgyis hercegien éreztem magam, hát beírtam
a rubrikába. A banktisztviselő nem tudott mit kezdeni vele. Ott helyben barátságosan el is
vitatkoztunk arról, hogy mi is a lényege ennek a személyazonosság dolognak: vajon a
foglalkozásom miatt fizetnek nekem, vagy valami jelentősebb és gazdagabb dolog miatt – ami
inkább arra vonatkozik, hogy ki vagyok én és mit gondolok magamról?
A megélhetés és az élet nem ugyanaz. A megélhetés és a valamirevaló élet
megteremtése sem ugyanaz. A helyes életet élni és egy helyes életet élni nem ugyanaz. A
munkahelyi titulus még csak meg sem közelíti a „Mivel foglalkozik?” kérdésre adandó
választ.
Marcel Duchamp-t, akit a legtöbben az 1940 előtti korszak képzőművészeti életének
régi bútordarabjaként tartanak számon, szintén idegesítették a szabványos érdeklődés burkolt
célzásai. Ő így válaszolt rá: Én respirateur (lélegző lény) vagyok. – És elmagyarázta, hogy
lélegzéssel több időt tölt, mint bármi mással, és az nagyon, de nagyon jól is megy neki. Ezek
után általában már nem merték tőle megkérdezni, hogy mi egyebet csinál még.
Tudom, tudom. Nem mászkálhatunk kétszáz oldalas önéletrajzokkal, és nem
osztogathatjuk mindenkinek, aki csak minimális információt kér. De tegyük fel, hogy a
kérdésre nem azzal válaszolunk, amiért a fizetésünket kapjuk, hanem azzal, hogy mi szerez
nekünk örömet, vagy hogy mitől érezzük magunkat hasznosnak az emberiség nagy
vállalkozása számára. (Ha véletlenül azért kapod a fizetésedet, amit szeretsz, érezd magad
szerencsésnek, de egy csomó embert nem azért fizetnek.)
Váltsunk léptéket, és válaszoljuk meg a mivel-foglalkozik kérdést abból a
szempontból, hogy mivel tölti el az ember egy átlagos huszonnégy óráját. Én azt is
mondhatnám, hogy alveur és szundeur vagyok – olyasvalaki, aki alszik, és azt nagyon jól
csinálja. Ha valaha is olimpiai szám lesz a szundikálás, ráhajtok az aranyéremre. Huszonnégy
órából nyolcat az ágyamban töltök alvással, és délutánonként is szundikálok egy félórácskát.
Ez több, mint az életem egyharmada. Ha megélem a hetvenötödik évemet, addigra már több
mint huszonöt évet fogok átaludni. Nincs még egy tevékenység, amely egy helyben ennyi
idımet venné igénybe. Amíg alszom, senkinek sem okozok fájdalmat és gondot, ráadásul ez
ökológiailag is hasznos. Ha azért fizetnének, hogy milyen jól csinálom, már igazán nagyon
gazdag lennék. Jobb lenne a világ, ha többet aludnánk, vagy legalábbis több időt töltenénk az
ágyban. Vannak emberek, akiket nem nagyon kedvelek, amikor ébren vannak, viszont
egyáltalán nem zavarnak, amikor alszanak, és a nyáluk a párnájukra csorog.
Ha ma tennéd fel nekem a „micsinálsz” kérdést, azt válaszolnám, hogy énekes vagyok.
Nemcsak, hogy nem fizetnek nekem az éneklésért, hanem bizonyos esetekben még a barátaim
ajánlanák fel, hogy fizetnek, ha nem énekelek. Ettől függetlenül szeretek énekelni. A zuhany
alatt, munkába menet az autóban, munka közben, ebédelni mentemben, és a rádióval együtt,
ha valamit felismerek benne. Énekelek. Ez az, amit csinálok. De Isten e vágyamhoz nem adott
megfelelő berendezést. A hangomat udvariasan „bizonytalannak” lehetne nevezni. A
fejemben ugyan hallom a muzsikát, de képtelen vagyok utánozni, amit hallok, habár nekem
jól hangzik. Egész életemben musicalben akartam szólót énekelni, de mindig azt mondták,
hogy a kórusban lennék a legjobb. Aztán mégis kizártak a kórusból, mert túl sokan voltunk ott
a magamfajták. Amikor a gyerekeim kicsik voltak, élveztem, hogy szülő lehetek, mert zenei
mintájuk nem lévén, kritikátlanul énekeltek velem együtt. Az se volt baj, ha nem tudtuk végig
a szöveget vagy ha kissé hamis volt a dallam – mindig kitaláltunk valamit. Rajtunk,
énekeseken nem fognak ki a technikai apróságok. Énekes az, aki énekel. Pont.
Amikor nekem szögezik a mivel-foglalkozik kérdést, néha eszembe jut, mi lenne, ha
azt válaszolnám, hogy a kormánynak dolgozom. Nemzetbiztonsági szempontból
nélkülözhetetlen kormányhivatalt töltök be. Állampolgár vagyok. Hasonlóan a legfelsőbb
bíróság bíráihoz, megbízatásom életfogytig szól, és tőlem függ hazám jóléte. Tisztességes
dolog lenne szerintem, ha engem is ugyanúgy felelősségre lehetne vonni a hivatali
teljesítményemért, mint ahogy én is elvárom, hogy a választott hivatalokra pályázók
felelősségre vonhatók legyenek. Jó lenne, ha elmondhatnám, hogy megálltam a helyem, és
erre büszke is vagyok.
A „mit csinálok” gyakorlatilag azt jelenti, hogy „mivel töltöm az időmet”. 1988 őszén,
amikor ezt írom, összeszámolom, hogy életem során eddig 35.000 órát töltöttem evéssel,
30.000 órát egyik helyről a másikra való közlekedéssel, 2.508 órát fogmosással, 870.000 órát
apró-cseprő ügyek intézésével, őrlapok kitöltésével, stoppolással, javítgatással, számlák
kiegyenlítésével, öltözéssel és vetkőzéssel, újságolvasással, bizottsági ülések látogatásával,
betegeskedéssel és hasonlókkal. Valamint 217.000 órát munkával. Elvégezve az összeadást és
a kivonást, nem sok minden marad. Valahová be kell szorítani a jó dolgokat is, különben azok
kénytelenek akkor bekövetkezni, amikor az összes többi dologgal vagyunk elfoglalva.
Ezért mondogatom gyakran azt, hogy engem nem érdekel az élet értelme – ekkora
halmazzal nem tudok mit kezdeni. Ami engem érdekel, az életben rejlő értelem – napról
napra, óráról órára, mindenben, amit csak csinálok. Nem az számít, hogy mit csinálok, hanem
az, hogy közben mit gondolok magamról.
Igazából már nekem is van névjegyem. Végül csak kifundáltam, mit írjak rá. Egyetlen
szót. „Fulghum.” Ez az én foglalkozásom. És amikor átadom valakinek, kellemes
beszélgetésekre ad alkalmat. Azzal foglalkozom, hogy a lehető legfulghumabb legyek. Ami
pedig annyit jelent, hogy gyermek vagyok, apa, férj, barát, énekes, táncos, étkező, lélegző,
alvó, takarító, mosogató, fürdőző, úszó, futó, gyalogló, művész, író, festő, tanár, prédikátor,
állampolgár, költı, ügyvéd, szomszéd, álmodozó, vágyakozó, nevető, utazó, zarándok és így
tovább és így tovább.
Te meg én – végtelen, gazdag, hatalmas, ellentmondásos, élő, lélegző csodák vagyunk
- szabad emberek, Isten és az örökkévaló világmindenség gyermekei.
Ez az, amit csinálunk.
Robert Fulghum
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése