Reményik Sándor

Reményik Sándor

Régi nóta 

Valamikor régesrégen, 
Mesebeli erdőszélen,
Hogy hirtelen zápor szakadt: 
Megbújtunk egy ernyő alatt. 
Napsugárra nem is vártunk, 
Napfény volt a mosolygásunk. 
Egymás arcát derítettük,
Hogy borult: számba se vettük. 
Mint fiatal fák a szélben, 
Egymáshoz hajoltunk szépen, 
Szűzi szívvel, tiszta szemmel, 
Céltalan, szép szerelemmel.
S vert az eső, vert az áldás, 
Tavasz volt. Tündérvirágzás. 

Az alkalom csak elszaladt.
A pillanat csak elszakadt. 
Mivé lett a régi erdő? 
Hová lett a vén esernyő? 
Az ég egyre csak feketült, 
A záporba jég is vegyült. 
Már ernyőt sem feszítettünk, 
Jégnek puszta fejjel mentünk. 
S külön bánat, külön zápor 
Vert és sodort el egymástól. 

Aztán, búsabb, mélyebb szívvel, 
Ajakunkon vihar-ízzel 
Megint csak egymásra leltünk 
És kérdeztünk és feleltünk. 
Véghetetlen béke-vággyal 
Egymás lelkét fontuk átal.
A csalánból, ami éget 
Szőttük a nagy csendességet. 
Álltunk, mint valaha régen 
Mesebeli erdőszélen.
Álltunk enyhe borulatban, 
Ünnepesti alkonyatban. 
Álltunk őszbe hajló nyárban, 
Ritka másodvirágzásban.
S feszült fölénk árnyat ejtő, 
Vak vihartól mosolyt rejtő 
Tündér-gomba: régi ernyő. 

1934 február 26