Pótolhatatlan mulasztások

Milan Kundera: A nevetés és felejtés könyve - részlet

“Értem a szemrehányásokat, amelyeket Tamina tett magának. Amikor édesapám meghalt, engem is szemrehányások emésztettek. Nem tudtam magamnak megbocsátani, hogy olyan keveset kérdeztem tőle, hogy olyan keveset tudok róla, hogy hagytam elmenni magam mellett. És éppen ezek a szemrehányások értették meg velem hirtelen, hogy mit akart nekem mondani az op. 111-es szonáta szétnyitott kottája fölött.

Megkísérlem összehasonlítással megmagyarázni a dolgot. A szimfónia zenei eposz. Mondhatnám, olyan úthoz hasonlít, amely a világ külső végtelenjén át vezet, dologtól dologig, tovább, egyre tovább. A variáció szintén út. De ez az út nem a külső végtelenen át vezet. Bizonyára ismerik Pascal gondolatát arról, hogy az ember a végtelenül nagy szakadéka és a végtelenül kicsiny szakadéka között él. A variációk útja abba a másik végtelenbe vezet, a belső sokféleség végtelenjébe, amely minden dologban jelen van.

A variációkban tehát Beethoven a keresésnek más terét és más irányát fedezte föl. Variációi ebben az értelemben új útra hívást jelentenek.

A variációs forma a maximális összpontosulás formája, és lehetővé teszi a zeneszerzőnek, hogy csak magáról a dologról beszéljen, hogy egyenesen a lényegre törjön. A variációk tárgya a téma, amely gyakran mindössze tizenhat ütemből áll. Beethoven úgy hatol ennek a tizenhat ütemnek a mélyébe, mintha egy aknán a föld belsejébe ereszkedne le.

Az út a másik végtelenbe nem kevésbé kalandos, mint az eposz útja. Így ereszkedik le a fizikus az atom csodálatos zsigereibe. Beethoven egy-egy variációval mindinkább távolodik az eredeti témától, amely az utolsó variációhoz semmivel sem hasonlít jobban, mint a virág a maga mikroszkóp alatt látható képéhez.

Az ember tudja, hogy képtelen átkarolni a világmindenséget naprendszereivel és csillagaival. Sokkal tűrhetetlenebbnek érzi, hogy arra ítéltetett, hogy a másik végtelent is elszalassza, a közeli végtelent, amely karnyújtásnyira van. Tamina elszalasztotta szerelme végtelenjét, én elszalasztottam az édesapámat, és mindenki elszalasztja a saját művét, mert a tökéletességért a dolgok mélyébe kell hatolni, és ennek soha nem érünk a végére.

Azt, hogy a külső végtelen kicsúszott a kezünkből, magától értetődő osztályrészünkként fogadjuk el. De azt, hogy elmulasztottuk a másik végtelent, halálunkig bűnként rójuk fel magunknak. A csillagok végtlenségére gondoltunk, és nem törődtünk édesapánk végtelenségével.

Nem csoda, hgy a variációk a felnőtt, érett Beethoven szenvedélyévé váltak, mert jól tudta (ahogy Tamina is tudja, s ahogy én is tudom), hogy semmi sem elviselhetetlenebb, mint elszalasztani egy embert, akit szerettünk, mint elszalasztani tizenhat ütemet s végtelen lehetőségeinek belső világegyetemét.”

(Zádor Margit fordítása)