PETŐFI SÁNDOR

×

×

×

×

×

×

×

×

×

×

×

ARANY JÁNOSNÁL 

Csendes magányból a mézeshetek után 
Ujra belépek a nagyvilág zajába, 
Hol annyi sáros láb gonoszul vagy bután 
Kedélyemnek fejér köntösére hága. 
Mielott ott lennék a nagy kohalomban, 
A fovárosban, hol oly husen fuj a szél, 
Egyet pihenek még kicsiny hajlékodban, 
Leülök, barátom, meleg tuzhelyednél. 

Üdvezlégy másodszor!... a tavasz tarkállott, 
Amidon eloször látogattalak meg, 
Most bús egyformaság födi a világot, 
Bús egyformasága a mogorva osznek; 
De e ború, ámbár eddig egyetérzék 
A természettel, most nem sérti kedvemet, 
Hisz magammal hordom a tavasz egy részét, 
És a legszebbik részt, kis feleségemet. 

Ime feleségem... hej be szép az élet, 
Mikor az ember így másodmagával van, 
Akármit huhognak, akármint itélnek 
A magányos baglyok, szomorú odvokban. 
Leestem ugyan a szabadság szárnyáról, 
Be vagyok kerítve egy kis karikába, 
De mért kivánkoznám ki e karikából, 
Midon minden gyönyör ide van bezárva? 

Én azonban vizet hordok a Dunába 
Beszélvén ilyetén dolgokat tenéked; 
Föl van írva szinte sorsod csillagába 
Ragyogó betukkel: boldog házasélet... 
Itt hitvesed, amott két virgonc gyermeked! 
Gyuljünk össze s uljünk itt körbe mindnyájan, 
S tartsunk olyan vidám beszélgetéseket, 
Hogy hallgatni még az ido is megálljon; 

Igy csaljunk meg ezt a vén hajdút, ki engem 
Hej, maholnap megint a dologra kerget... 
Egykor a hírvágyat hátamra ultettem, 
S most le nem hányhatom a már megúnt nyerget. 
Nem a hír, nem a hír többé, mi ösztönöz, 
Hogy munkába öljek napot és éjszakát! 
Mint napszámos nyúlok iróeszközömhöz, 
Aki a sátánnak elalkudta magát. 

Tudom, a feledés, mint az éhes kánya 
A megölt madárral, elröpul nevemmel, 
Tudom, hogy siket a magyarok hazája, 
S mégis énekelek, mert énekelnem kell. 
El fogják feledni nevem s bár felednék 
Hamar! ugy szeretném túlélni híremet: 
Akkor aztán ismét a magamé lennék, 
Rózsáim volnának a borostyán helyett. 

Azt kivánnám, hogy itt éljek én s hitvesem 
Veletek, barátom, nem-zavart magányban, 
Míg nem emlékezném már saját magam sem 
Arra, hogy divatban voltam hajdanában. 
Akkor a dicsoség hozzád el-eljövén 
Egyszer itt találna s tán reám ismervén 
Mint régi barátját üdvözölne, de én 
Felelnék: nem tudom, kihez van szerencsém? 

Eh, balgatag beszéd! alig ejtettem ki, 
Nevetek, magamat kinevetem érte; 
Az isten a magányt nem nekem teremti, 
Odavaló vagyok én a csatatérre. 
Dobják le testemmel együtt majd nevemet 
A sírba, de addig ne bántsa senki sem, 
Véglehelletemig nem hagyom a helyet, 
Ott esem el bármily sárosan, véresen! 

Szalonta, 1847. október 25-31.