Bächer Iván: A Jobbikra kell szavazni

Bächer Iván: A Jobbikra kell szavazni -

Egy cikk, ami nem jelenhetett meg a Népszabadságban

2009. augusztus 12. 20:43

HunHír.Hu-információ

A HunHír.Hu birtokába jutott a baloldali gondolkozású Bächer Iván - forrásaink szerint - letiltott cikke, amelyben keserűen éli meg az utóbbi évek változásait, és arra a megállapításra jut benne, hogy az egyetlen járható út, ha a "fasisztákra", a Jobbikra szavaz. A hétvégi Népszabadság egyik írójának a cikke úgy tudjuk, nem jelenhetett meg a lapban, a HunHír.Hu most közli.

 

Séta

A fasisztákra fogok szavazni, döntöttem el, mire a Körútra kiértem. A fasisztákra leszek muszáj szavazni. Nem tehetek majd mást. Rájuk kell szavaznia minden tisztességes, demokratikus magyar polgárnak. Másképp nem lesz soha tisztességes, demokratikus polgári Magyarország.
Túl kell esni rajtuk. Emberek fognak meghalni, amint hogy már eddig is haltak meg emberek. Valószínűleg még sokan fognak meghalni, egészen pontosan: sokan lesznek megölve.
De polgárháború az nem lesz. Ahhoz két fél kell. Itt viszont csak egy van, csak egy veselkedik, csak egy akar vért, és csak egynek van fegyvere. Mert fegyverkeznek, ez immáron kétségbevonhatatlan tény.
Tulajdonképpen akkor kerekedtem fel, akkor indultam mégis útnak, amikor elébem tették a dokumentet: fegyverkeznek. Ügyesen, okosan. Olyanokat toboroznak, akiknek van fegyverviselési engedélyük: obsitos rendőröket, katonákat, biztonsági őröket, derék vadászokat.
Sejtettem ezt, de most már meg is bizonyosodtam róla. Gondoltam, akkor mégis elnézek.
Aznap délelőtt jött a levél, civil szervezettől, fölhívás antifasiszta tüntetésre, kétségbeesett, dörgedelmes szavakkal, eddig és ne tovább, nem tűrhetünk tovább, tenni kell, föllépni, tiltakozni, megmutatni, hajrá Fradi, és így tovább.
Azt nem értettem, miért a zsinagóga elé kell szervezni egy antifasiszta tüntetést, mi köze az antifasizmusnak a zsinagógához, de gondoltam aztán, ott volt hely, elvillamosoztam, troliztam szépen addig.
Aztán, mikor odaértem, már oldalogtam is tova. Jó, ha harmincan álldogáltak ott, de ami a nagyobb baj: rögtön a főhelyen egy szocialista politikus feszített.
Hát azt már nem.
Már mentem is a Wesselényi utcán a Nagykörút felé.
Akik a nyakunkra hozták a fasizmust, azokkal nem fogok együtt tüntetni ellene.
Hát mi közöm lehet nekem ezekhez, ezekhez a hitvány, gyáva senkikhez? Akik tömeggyilkosoknak emelnek állami díszsírhelyet, és aztán azt koszorúzzák rendületlenül?
Eddig azt lehetett mondani legalább: egyik is lop, másik is lop, de emezek legalább nem rasszisták, nem nácik. Radnóti gyilkosának díszsírhelye, Dunaszerdahely és Miskolc után már nem lehet mondani ezt se.
Ők antifasiszták? Hát ők idézték a kórt elő. Gyávasággal, kulturálatlansággal, hitványsággal és mindenekelőtt: az eszelős korrupcióval.
Ahol felbukkannak, ott lopás esik. Metró: lopás. MÁV: lopás. Posta: lopás. Autópálya: lopás. BKV: lopás. Villamos művek: lopás. Margit híd: lopás. És ez itt, a hetedik kerület: lopás.
Nem tudnak lopás nélkül lenni már.
Javíthatatlanok. 
Átballagtam a Rumbach Sebestyén utcán, és újra elámultam a romvároson. Amelynek polgármestere lassan fél éve börtönben ül. Miről beszélünk? Nincs miről beszélni. Ezek javíthatatlanok. Szili Katalin fog újítani majd. Aki olyan, mint a cigány lova; újra és újra nekigyalogol a falnak, de nem vak, csak bátor.
Megyek a Dob utcán, és arra gondolok: ha én ennyire utálom őket, mennyire utálhatják őket a többiek.
Odaérek a kiglancolt Gozsdu udvar kapuja elé. Kivételesen nyitva van. Mert nem szokott nyitva lenni. Nehogy átjárjon valaki a világörökség átjáróházán. De úgy látszik, rájöttek, hogy ez senkit sem zavar. Lakója ugyanis nincsen a házmonstrumnak. A boltok, irodák is kivétel nélkül üresek. Beleloptak a romvárosba egy kísértetházat. Végigsétálok a Király utcáig. Kong a ház. Megcsinálták a semmit.
Nem kár értük. 
Jöjjenek a derék nácik. Legalább tiszta lesz minden. Tiszta lesz a mocsok. Borzalmas lesz, de egyértelmű.
Ballagtam a rommá tett romvárosban a Kiskörúttól a nagy felé.
Némely romon vakító tábla jelzi: műemlék. A városvédők igyekezetének kicsiny kis nyoma. Rájuk sem hallgattak, amint hogy nem hallgattak senkire. És nem hallgatnak még ma sem. Elveszítenek mindent és mindenkit, de nem zavarja őket.
Eszembe jut, mennyi fiatal volt 2006-ban a két választási forduló között az Andrássy úti nagygyűlésen.
Egy év se kellett és elzuschlagosították őket.
Az akkori ifjúszocialisták tömegesen mentek panaszra a szocialista tótumfaktumokhoz: jelezték, hogy van itt egy fiatalember, aki lop, csal és hazudik, és tönkre fog tenni mindent. A „nagy öregek” meg összehívták az ő etikai bizottságukat, aztán mosolyogtak atyain: ne törődjetek vele, menjetek csak szépen haza, gyerekek.
És a gyerekek elmentek.
Csak éppen nem haza. Otthagyták a hitvány pártot, és elmentek szépen tanulni, üzletelni, elmentek külhonba zömmel; az egyetemisták, a fiatalok, a műveltek, a nyelveket tudók elmentek mind.
2006-ban ezerkétszáz ifjúszocialista volt, egy évre rá nem maradt ötven se belőlük.
Így fiatalítottak Hillerék, Lendvayék, Sziliék. Akik most újítanak. Eddig mit csináltak?
Hagyták, hogy csinálja az emberük tovább. És most hagyják, hogy a börtönben rohadjon el. Nekik nincsen közük, ők nem tudtak semmiről. Rájuk szavazzak? Akik a maguk emberével is így bánnak el? Hát nem.
Jöjjenek a nácik. És akkor ezek elmennek legalább.
Nézem a Zeneakadémiát. El fogják lopni ezt is, ha maradnak. Csinálnak belőle szállodát. Mert ellopnak mindent, ami érték, ami kultúra, ami magyar.
Kisütés. Azt mondják, hogy a laptopok akkumulátorát ki kell sütni néha. Teljesen. És akkor lehet újra tölteni, lehet kezdeni mindent elölről. A nulláról. De ahhoz le kell nullázni az egészet.
Hát azt kell csinálni itt is. Ha öt képviselőjük marad, akkor az az öt régi lesz. Azok, akik miatt ide jutottunk. A fasizmus küszöbére.
És annyi pofon, padlófogás után, csinálják tovább.
Javíthatatlanok és menthetetlenek.
Egyféleképpen lehet szabadulni tőlük. A Jobbikra kell szavazni.
Kiérek a Körútra, megnyugodva kapok a villamosra.
Talán ma még haza is érek.

Bächer Iván


Bächer Iván 1957-ben született Budapesten. Édesapja Bächer Mihály zongoraművész, édesanyja építész. Dédapja Thury Zoltán író, újságíró. Apai nagyanyjának Thury Erzsébetnek a húga, Thury Zsuzsa író.

A kispesti Wekerle-telepen nőtt fel, ami később folyamatos visszatérő motívuma lett írásainak. Az ELTE történelem-pedagógia szakán végzett 1981-ben. 1981-88 között a Móricz Zsigmond Gimnáziumban tanított történelmet, később egy ideig óraadó tanár volt. 1989-91 között a Magyarország, 1991 óta a Népszabadság munkatársa, majd főmunkatársa.

1981-től kezdődően jelentek meg művei az Élet és Irodalom, az Új Tükör és a Magyarország hasábjain. A Népszabadság Hétvége rovatának állandó szerzője; az utolsó előtti oldalon rendszeresen jelennek meg benne írásai, de tárcával, publicisztikával is jelentkezik olykor, amelyben nem titkolja baloldali érzelmeit.