Tompa Mihály

Levél egy kibujdosott barátom után

Ki messze, messze vagy, kinek hajója már
A zúgó tengeren remélve, küzdve jár,
Vagy a boldog világ előtt horgonyt vetett:
Egy-két szót, jó barát, hadd szóljak még veled!
Nem is érlek be tán, mint madárt a haraszt,
Amelyet a szellő azon fáról szakaszt,
Hol vesztett fészke állt, kisded családja benn,
S a távozó után lebbenti csendesen.
Lelked mit érezett, hogy elhagyád e hont,
Midőn úgy hagytad el, hogy sose lásd viszont?
Nem állitott meg a határnál valami…?
Honszeretet, ha azt ki tudnók mondani!
Égnek fejed felett nagy fényes csillagok,
A gazdag föld ezer virágtól mosolyog;
Ah, de azok neked mind ösmeretlenek!
S nem ezek közt valál futkározó gyerek.
Mert a boldogságra kevés csak a jelen,
A multon épül az s az emlékezeten;
Örömeinkre színt s derűt titkon az ád,
Mint a gyök adja a virág szinét, szagát.
Szó nélkül távozál, – nem vádollak, hiszen
Hogy kínos lett volna bucsúznod, elhiszem!
A daru is búsan kiáltozik, pedig
Egész nemzetével útra kerekedik.
Mégis, mégis minek hagytál bennünket el?
Meglásd, ha itthon fájt, ott is fáj a kebel;
Bizony, ha lelked fáj, ha rajta seb vagyon,
Könnyebben begyógyul a honi hantokon.
S ha vígan lépted át a háznak küszöbét,
Honnan vidám zene s pohár csengett eléd:
Nincs lelked, hogy meleg részvéttel hágjad át,
Midőn nagy bú miatt gyászt öltött a család?
Ha aki fölnevelt, a kedves jó anya,
Betegen, rongyosan elédbe állana:
Karjába omlanál, ölelve melegen,
Azért, hogy rajta már nincs bársony és selyem.
Mégis szülőhonod, a legszentebb anyát,
Nehéz óráiban, rossz gyermek, elhagyád!
Mert úgy szeretted, hogy tovább nem nézhetéd
Sápadt arculatát és könnyező szemét.
Mert akit szeretünk, míg ajka mosolyog:
Búbánatában is legyünk osztályosok!
együk el a csapást, miképp a jó napot,
S egymást ne hagyjuk el, ha a sors elhagyott!
Nincs-e elég sebed, oh népem, ami fáj,
Hogy elszéledsz, mint a pásztor nélküli nyáj…?
Itthon még nemzet vagy, bár gyászba öltözött:
Koldus földönfutó más nemzetek között.
S te mit mivelsz? Mi sors kiséri életed?
Megadta a remény, mivel kecsegtetett?
Ha hallanád szavam, tudom mit érzenél:
Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!
Hol annyiszor vigan barátkozál velünk:
A kerti hárs alatt ugy el-emlegetünk!
És a szokott helyen szemünk gyakran keres,
De széked örökre üres maradt… üres…!
S ha koccan a pohár – míg a meleg szavak
A bujdosók nevét éltetve hangzanak, –
Nem hangzik össze jól, – csengése oly siket…
Oh, hogyne volna az? – hiányzik a tied!
Mért is nem vagy köztünk, elbujdosott barát!?
Minden szó és emlék búsan utal reád…!
Bejárom a mezőt, a zúgó patakot,
Hol ábrándos lelked gyakorta múlatott.
Megnézem elhagyott kerted s szilvásodat,
Hol ápoló kezed nem nyes, nem oltogat;
Minden úgy elvadult, úgy elhagyatva van,
Csak a vad természet munkál szabálytalan.
Ledőlt gyeppamlagod befutta a szeder,
Virágos ágyaid mohar, gaz verte fel,
Öreg szüléd, szegény, mit sem gondol vele,
Te voltál szívének virága… öröme…!
Befordulék hozzá: már sokkal csendesebb,
Mélyen talált szivén beljebb vonult a seb;
Mint a láng elsőben felcsap, s ha ellobog:
Hamu fedi el az élő zsarátnakot.
Beszélgettünk,… ő is szólott, de keveset, –
Kiméltem fájdalmát, s nem emlitém neved;
S mellette a bánat keserűn meghatott,
Hogy úgy kell tartanunk, mint aki már halott!
Pedig te élsz. Élj is, barátom, boldogan!
Erős légy, ha mégis a bánat megrohan;
Mert hosszu hervadás emészti azt a fát,
Melyet nagy korában tesznek más földbe át.
S midőn hazánk felé a vándormadarak
Hazádnak partiról majd visszaszállanak,
Küldj tőlünk, amit mi neked nem küldhetünk,
Reményt, enyhűletet s örömtavaszt nekünk.
1851