Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig

Petri György: 
Hogy elérjek a napsütötte sávig 

 

Szokványos nyári éjszakának indult. 
Sétáltam kocsmáról kocsmára. 
Talán éppen a Nylonban ittam, 
a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál 
(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom, 
lehet, hogy a Boráros téren. 
Ezek a séták mindig 
reggelig vagy épp két napig tartottak, 
és akárhová vezettek. 
Mindenesetre, valahol ültem, ittam. 
(Akkor még akármit - kostolódó ifjúság.) 
Még nem olvastam a kocsmákban, 
nem, nem, még nem temetkeztem 
könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját. 
Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám. 
"Fizetsz valamit?" kérdezte egy dohánykarcos 
női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt. 
"Kérjél" - mondtam felé fordulva. Ötven 
körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt, 
koszmós, egykor világosbarna haj; 
beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas 
kötőhártya, aquamarin szemek, 
megsárgult, fehér műszálas pulóver, 
barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő. 
Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam. 
"Eljövök egy húszasért" - mondta. Ezen meglepődtem. 
Az ár - árnak - képtelenül alacsony volt (már akkor is). 
Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár. 
Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét 
a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren. 
Az lett volna a logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet. 
De sokkal többet. Márpedig akart. "Gyere, 
akarom" - mondta -, "nagyon szeretnék." 
Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam 
(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom). 
No de hogy... Mentem; úgy éreztem: muszáj. 
Hiszen űzött voltam és zavaros, 
mint a fölkavart iszap akkoriban, és 
csak ezekben az "Eszpresszókban", "Büfékben" 
érezhettem némi álfölényt 
a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között. 
Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt. 
Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek. 
Átöleltem, 
egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt 
mehettünk lefelé valami nem tudni honnan 
derengésfélében. 
Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom. 
Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magáról a nadrágját. 
"Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok" 
- mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre, 
magam is csak a legszükségesebb mértékben, 
meg a zakómat dobtam le - inkább legyen koszos, mint gyűrött. 
"Csókolj meg." Hát igen, ez elkerülhetetlen. 
Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve, 
szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban 
kotorászna a nyelvem - mindjárt fölvérzi az éles perem. 
Rettegtem, hogy menten a szájába hányok, 
ettől viszont röhöghetnékem támadt, 
ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg 
ura lettem a perisztaltikának. A lába köze 
szűk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik. 
"Várjál" - mondta, és belevájt ujjaival 
egy megkezdett margarinba, magába masszírozta, 
aztán még egy adagot. 
"ENNI is fog még ebből?" 
"Meg tudom mosni valahol magam?" - kérdeztem később. 
Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő 
lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna. 
"Ez is hozzátartozik" - mormoltam. Egy ötvenesem 
volt még. A fejét rázta: "Mondtam, hogy egy 
húszas, és ez nem az ára. Én akartam, a húszas 
meg egyszerűen kell." "Akkor adj vissza" - mondtam -, 
"értsd meg, nincs húszasom." "Hülye vagy" 
- mondta - "ha vissza tudnék adni ötvenből, 
nem kéne a húszasod" - mondta logikusan. 
És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal. 
Vállat vontam. ("ha ilyen büszke vagy"), 
zsebre gyűrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm, 
és botorkáltam fel a lépcsőn. 
Hogy elérjek a napsütötte sávig, 
hol drapp ruhám, fehér ingem világít, 
csorba lépcsőkön föl a tisztaságig, 
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg, 
komoran feloldoz, közömbösen fenyeget, 
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek, 
nyári hajnal, kilencszázhatvan...