Fekete István : ZSELLÉREK
1945 óta a tiltott könyvek listáján szerepelt a könyv, a "Tanácsköztársaság" valós ábrázolása miatt... Szeretném, ha minél több olvasó megismerné! Kedvcsinálónak bemutatok belőle néhány részletet.
A zsellérek valójában nem a falusi nincsteleneket jelenti, hanem családnév, ha némiképp jelképes is, a módosabb falusi gazdák szemszögéből ábrázolja a világot.
A regény kétségtelenül Fekete István egyik legjobb írása, azzá teszi a szándék naívságában is nemes tisztasága, szemléleti frissessége, az induló tehetség duzzadó ereje, a föld, a mezők, a paraszt iránt megrendítő szeretete.
A könyv a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda pályázatán első díjat nyert.
A II. Világháborút követő kommunista rémuralom után először 1994 - ben jelent meg a Fekete István életműve sorozatban, a Nesztor Kiadó gondozásában.
Kérem, minél többen olvassák el!
"De azért a tavaszi vásárt megtartották. Nappalra mintha elültek volna a rémek. Tele volt a vásártér. A zsibongás csak olyan volt, mint máskor.. Az ökrök nyugalmas szeme úgy nézett a sokadalomba, mint máskor, és az emberek már megtanulták, hogy a fehérpénz is : pénz.
Volt azért még olyan is, aki zúgolódott.
- Ezért a marháért még kékben is megadhatna ezer koronát. Nemhogy fehérben...
- Van ez is olyan jó pénz - mondta a kupec.
- Ha magának jó, hát tartsa meg!
A kupec lármázni kezdett.
- Mi van itt? - kérdezte egy katona.
- A pénzt szídja ez a paraszt. Meg a kormányt...
A katona megrántotta az ember kabátját. - Maga merte ?
Az öreg paraszt végigmérte a katonát.
- Vedd el a kezed, fiam, mert ez a lajbi ki van fizetve!...
A katona ordított:
- Vigyázz, zsíros paraszt, mert úgy lógsz, mint a véres hurka! Vége a régi világnak...
- Elég baj az...
A katona mellbelökte az öregembert.
- Még járatod a szád?...
Az ember megtántorodott, de nem esett el. - Megütöttél, kutya? - és botjával végigvágott a katonán.
Ekkor már tömeg nőtt körülöttük, a kupec pedig öt revolveres katonával jött vissza.
- Itt van! - mondta. - Bottal vágta fejbe, szídta a kormányt és a pénzt, nyilvánosan.
Közrefogták az öreget : - Előre!
- Elmegyek én a törvénybe, ha köll. Bíró János a nevem, Antalosrul, de az ökröket most nem hagyom. Várjanak, míg visszajön az asszony...
Olyat lódítottak rajta, hogy felbukott.
- Előre!
- Hát majd ezt is megmondom a törvényben. Emberek maguk ? Sógor, vigyázzon az ökrökre - kiáltotta valakinek - amíg az asszony visszajön!
A csizmás, gatyás öreg paraszt támolyogva ért a páncélvonat mellé. Arca lila volt már.
Az állomáson túl folyt a patak, melyben fürödni szoktunk. Partján füzek álltak és most apró rügyeiket nézegették a víz zöld tükrében.
Itt ült össze a vésztörvényszék.
- Ütöttek, uram, rúgtak ezek a kutyák...
- Csend! Mit mondott maga a kormányról?
- Semmit. A pénz felől szóltam, de azt sem úgy...
- Szídta a kormányt, szídta a pénzt. Azt mondta, jobb volt a régi világ és fejbevágott. Itt van! - és a katona levette fejéről a sapkáját.
- Majd én elmondom a törvényben, hogy volt...
- A törvényszék itt van.
- Itt?...
- Elismeri, amit ez a katona állít, vagy hozzunk tanúkat?
- Minek a tanú? Olyanformán volt. Ha megbüntetnek, hát megbüntetnek, de engem ne taszigáljon senki...
Felállt egy ember a tábori székről.
- Bevallotta! A tanácskormány élete : a hitele és a pénze. Aki ebbe belegázol: az életünkbe gázol. Ez az ember ezt tette. Mit érdemel?
- Kötelet!
Az öreg paraszt csak állt, és nézett. Játszanak ezek itt vele? Árokparton törvénykeznek? Micsoda komédia ez? Majd szól nekik, hogy büntessék meg, ha már haragjában rosszat szólt, de eresszék most már el. Az ökrökre eddig már jött vevő. Az asszony még elpotyázza azt a két szép állatot... Könyörgőre fogta a dolgot: - Tiszt uram - csak így szólok, mert nem látom a sarzsiját -, értem én a szót. Nem tagadok a törvényben sem semmit, de most már eresszenek!
- A kezét hátra kell kötni!
Engedelmesen előre tartotta a kezét.
- Így is lehet, ha ez még hozzátartozik...
Hátracsavarták a kezét, és megkötözték.
A páncélvonat egyik ajtaja kinyílt. Álmos vörösszemű ember csúszott le a földre. Kötél volt a kezében. Fogai kilátszottak, mint a nyúlnak. Dülöngött egy kicsit és a földet nézte.
- Vigyétek! Majd a többi kutya megtudja, hogy a proletárdiktatúra hogy bünteti, aki belénk rúg!
- Uram!
A patakparton már sűrűn álltak az emberek.
- Csak nem akasztják fel?
- Fenét! - mondta valaki. - Ráijesztenek az öreg parasztra. Eztán majd befogja a száját.
De a gondolatok közt dermedés nőtt. A hurok már ott lógott az egyik fűzfa ágán és egy ládát tettek alá. Körülötte katonák feltűzött szuronnyal.
Az öreget bevezették a körbe.
- Álljon fel erre a ládára!
Tanácstalanul körülnézett. Aztán a földre. Mit akarnak ezek ? Magasságos Isten! Kik ezek? Olyan idegenek, olyan komorak. Szemükben a valóság kegyetlen várása. Nem igaz... hát, hogy lehetne igaz?...
Feldobták a ládára. Amikor felegyenesedett, már nyakában volt a kötél. Szemében csak ekkor rebbent meg a halál közelsége. Le akart ugrani, de a hóhér erősen fogta. - Mindjárt kapálódzhatsz! - és fogainak fehér ínye látszott.
Az öreg szemei irtózatosak lettek. Még küzdött. Átkiáltott a patakon: - Emberek! Emberek! Ne hagyjatok!...
A tömeg mozdulatlan volt. A halál igézete összeszorította a torkukat. Lábaikba ólom futott. A kiáltás átreppent a víz felett és elenyészett.
- Isten!
A fűz vastag ága megrándult és himbálódzni kezdett. A remegések végigfutottak a fán, de egyre fogytak. Aztán csend lett. A patak vize s az emberek aztán szétfutottak a hírrel.
A katonák visszamentek a páncélvonathoz. A hóhér odaballagott a magas emberhez, ki a tábori széken cigarettázott.
- Rendben van!
Az fel se nézett.
- Lefekhetsz, Bika! Majd szólunk, ha lesz valami.
Az az ember aztán egyedül maradt. Később felkelt, eldobta cigarettáját és oda se nézett a fára, melynek vastag ága görnyedten tartotta Bíró Jánost, Antalosról.
Ennek az embernek hosszú sápadt arca volt és orosz tányérsapkát viselt."
"A városban csend volt. Az utcák népesek, de sehol gyülekezés vagy szónoklat. Sűrűn láttunk őrjáratokat. Sokféle, öreg katonaruhában jártak, de egyszerre léptek és nem a járdán mentek. Sapkájukon hátralengő toll...
- Szegedről jöttek - mondták a bennfentesek -, csupa alföldi parasztgyerek... Úgy mondták ezt, mintha azt mondták volna: - Most már jó lesz minden... parasztgyerekek őrzik a várost.
Utcánkban szokatlan élesen vert a lovak patkója. A házak bizonytalan idegenséggel dobálták a csattogást és egy - két helyen kinéztek az emberek. Csak kinéztek. Szemükben várakozás volt, de egy ember vidáman intett kezeivel és én szívesen emeltem meg a kalapom. Az embert ismertem. Csikár úr műhelyében dolgozott. Visszafordultam és ő is visszanézett. Mosolyogtunk, mintha régen nem találkoztunk volna, pedig a forradalmak alatt sokszor nem ismertük meg egymást.
Tamás bácsi nem várt az utcán. Csak nincs valami baja?
- Dehogy van, fiam, - mondta Róza néni - A kaszárnyát tatarozzák, meszelik. Ezek után a gazemberek után annyi piszok maradt, hogy egy év alatt se hozzák rendbe.
- De legalább hozzáfogtak..."
"Egy fiatal tiszt ment előttünk. A boltajtóban, ahonnét a vézna kis szatócs villogtatta ollóját valamikor az én sánta hadnagyomra, most is ott állt a boltos. Talán szívesen kiáltotta volna most is, hogy "üssék le a kutyát", de most ez veszedelmes lett volna.
- Nézd azt a férget! - mondta Laci. - Nézd!
Sose láttam ilyen arcot.
A tiszt már elment, de a boltos szeme úgy követte, mintha ráragadt volna. Arcán a megvetés, düh, keserű gúny, bosszúvágy, fenyegetés, félelem összeolvadt valami rettentő torz, fogcsikorgató átokká és ha ölni lehetett volna szemmel, az a tiszt már nem élne.
Később is sokat gondolkoztam ezen s az üzletekben sokszor láttam felvillanni töredékeit ennek a tekintetnek, Mintha valami véres misztikum hallgatódzott volna a pultok mögött s a raktárak sötét odujában. Nem értettem miért, hiszen ezek az üzletek szépek voltak, előkelőek, vagyonosak és a katonák, a papok, az urak odahordták pénzüket."
AZ EREDETI FÉNYKÉPEK, MELYEK A "TANÁCSKÖZTÁRSASÁG" TERRORISTÁIT ÁBRÁZOLJÁK, TORMAY CECILE KÖNYVÉBŐL SZÁRMAZNAK.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése