PETŐFI SÁNDOR

A MAGYAR POLITIKUSOKHOZ
Lenézik a szegény költõket
Ez elbizott, kevély urak,
Kik a megyék s ország gyülésén
Fényes szerepet játszanak.
Pusztulj az útból, jó fiú, ki
Kopottan ballagsz ott gyalog,
Mert eltiportat ezen úr, ki
Hintón melletted elrobog.
Azért vannak tán olyan nagyra,
Hogy õket paripák viszik,
S mig a költõ tengõdik éhen,
Az õ szolgájok is hizik?
Vagy, ami még szebb, azt gondolják
Talán, hogy fontosabbak õk
Az emberiség mérlegén, mint
E haszontalan verselõk?
Ti, kik úgy fölfuvalkodátok,
Tudjátok-e, mik vagytok ti?
Az apró napi események
Mulandó pásztortüzei.
Éjenként lát a vándor, amint
Föl-föllobogtok magasan,
S reggel felé a nagy tüzeknek
Már csak hideg, holt hamva van.
Hozzátok képest, mikor égtek,
A költõk kicsiny csillagok,
E messze csillámló szikráknál
Százszor nagyobbak lángitok;
De hamvatokat is midõn már
A szellõk régen elvivék,
A távolságban a kis csillag
Még akkoron is egyre ég.
Tanuljátok meg, mi a költõ,
És bánjatok szépen vele,
Tanuljátok meg, hogy a költõ
Az istenség szent levele,
Melyet leküld magas kegyében
Hozzátok, gyarló emberek,
Amelybe örök igazságit
Saját kezével írta meg.
S habár más nemzet föl se' venné
A költõket, ti magyarok,
Költõitek elõtt, tinektek
Illõ, hogy fejet hajtsatok.
Oh, a magyar költõknek vajmi
Nagy honfi-érdemök vagyon...
Szégyen, ha elfelejtettétek!
Még nincsen túl fél századon.
Nyelvünk, egyetlen kincsünk, melyet
Apáink örökségibõl
El nem rabolt még az enyészet,
Az ellenünk esküdt idõ,
Nyelvünk is veszendõben volt már,
Hozzája közel volt a vég,
Az országútra kitaszítva
Halálos bajban feküvék.
Kevély urak, e szent betegnek
Milyen segélyt nyújtottatok?
Ha hozzá léptetek, azért volt,
Hogy rajta egyet rúgjatok!
Költõk valának ápolói,
E rongyos, éhes emberek,
Õk ápolák s menték meg... és ti
Õket mégis lenézitek!
Pest, 1847. (december)