Lázár Ervin: A Hétfejű Tündér
A kislány, aki mindenkit szeretett
Egyszer mindenki eltéved. Így esett a kis Brunellával is. Eltévedt. Reggel elindult hazulról, a kert alatt egy kicsit nézte magát a patakban, fésülködött.
– Szép fekete hajam van – mondta a pataknak, és mosolygott örömében, hogy szép fekete haja van.
– Bizony szép – mondta a patak.
– És a szemem is nagyon szép – folytatta Brunella.
Mi tagadás, a szeme is szép volt. A patak bólogatott. Most már nem olyan nagy lelkesedéssel, de bólogatott, mert Brunella igazán szép kislány volt, s olyan kedvesen tudott mosolyogni, hogy nem lehetett rá haragudni. A patak nagyon szerette volna, ha Brunella valami olyasfélét mond, hogy: „Jaj, de gyönyörű kristálytiszta vagy, te patak!” vagy: „Olyan szépen muzsikálsz, ilyen szépen senki sem tud muzsikálni!” De Brunella nem mondott ilyesfélét. Esze ágában se volt. Azt mondta:
– Ha behunyom a szemem, nem látlak.
Mikor Brunella szépen megfésülködött, elhatározta, elindul az erdő felé. Otthon ugyan mondták neki, hogy csak a patakig szabad mennie, mert az erdőben eltévedhet, és ott veszélyek leselkednek rá. „Ugyan – gondolta Brunella –, miféle veszélyek? Engem szeretnek a fák, a füvek, az őzikék. De az erdőben kígyók is vannak” – jutott eszébe. Öntudatosan fölvetette a fejét, fekete hajfonatában meglibbent a széles piros szalag.
– Engem a kígyók is szeretnek – mondta. Most szépen megfésülködtem, elmegyek, megmutatom az erdőnek a hajam – szólt a patakhoz.
– Csak ne menj messze. Bajod eshet, az erdőben lakik a Tigris, a Medve meg a Pakuk madár.
– Engem szeretnek – toppantott Brunella, és elindult.
A patak nem szólt semmit. Akkor sem, mikor kisvártatva Brunella megfordult, és azt mondta:
– És én is szeretem őket.
Sohasem látott még Tigrist, Medvét meg Pakuk madarat.
Aztán, mondom, eltévedt.
De nem félt.
– Ugye, szerettek engem? – kérdezte a fákat.
– Szép kislány vagy – mondták a fák. Azon a dombon, ahol a hét hársfa állt, találkozott a Tigrissel.
– Hrrr – morgott a Tigris –, hogy merészelsz!
– Jaj, de szép hangod van! – mondta Brunella, és közelebb lépett. – Nem morognál még egyet?
A Tigris meglepetésében teljesítette a kérést.
– Hrrr – morgott még egyszer, de most már sokkal szelídebben.
Aztán észbe kapott, igyekezett borzasztó pofát vágni: még ez a kis mitugrász lányka akar vele kukoricázni?!
– És az arcod is olyan kedves – mondta erre Brunella. – Megsimogathatom?
A Tigris tekergette a nyakát. „Még hogy kedves az arcom – Gyorsan belenézett egy tócsába. – Igaz is, elég kedves arcom van.” – állapította meg elégedetten, és mosolyogni próbált. Az állkapcsa csikorgott, mert a Tigris hét éve mosolygott utoljára.
– Kedves kislány vagy – mondta –, megsimogathatsz.
Brunella megsimogatta a Tigrist, és azt mondta:
– Örülök, hogy találkoztam veled. Szeretlek, Tigris.
A Tigris boldog lett, ugrált és bukfencezett. Amikor kiugrálta magát, csodálkozva Brunellára nézett.
– Mit keresel itt, kislány?
– Eltévedtem – mondta magabiztosan Brunella –, a patak partján lakom, abban a piros cserepes házban.
– Tudom – mondta a Tigris –, pattanj a hátamra, egy darabig elviszlek.
Brunella a Tigris hátára ült. Csodálatos volt száguldani.
Egy ligetnél megálltak.
– Tovább nem mehetek – mondta a Tigris –, erre menj, egyenesen. Hazatalálsz.
Brunella elindult, amerre a Tigris mondta, és dúdolgatott. Egyszer csak lát ám egy barna foltot. Nicsak – gondolta –, talán a Medve, és megindult feléje. Tényleg a Medve volt. Már régóta figyelte a kislányt, csodálkozott, milyen bátran sétál a sötét erdőben. Tetszett neki, elhatározta hát, hogy nem bántja. De találkozni nem akart vele; minek mindenkinek megtudni, hogy ő itt lakik a Holdfényes Barlangban.
De Brunella akkor már csak pár lépésre volt. A Medve nem akart bonyodalmat, gondolta, inkább elfut.
– Ne szaladj el! – kiáltott utána Brunella. Úgy szeretnék beszélgetni veled.
„Most már mindegy” – gondolta a Medve, és megállt.
– Ne gyere közelebb, mert megeszlek! – kiabált a kislányra.
– Jaj, de vicces vagy! – nevetett Brunella. Miért ijesztgetsz?
A Medve elcsodálkozott.
– Hogy mersz így beszélni velem?
– Ó, hát mert szeretlek! – nevetett a kislány, és kezet nyújtott a Medvének.
A Medve vigyázott, nehogy nagyon megszorítsa a kezét.
– És miért szeretsz?
– Csak – mondta Brunella –, mutasd a hátad, úgy látom, a hátad sötétbarna.
– Igen – mondta a Medve, és mutatta a hátát. Jókedvű lett. Igazán jó érzés, ha egy szép kislány szereti az embert. Azaz hogy szereti a medvét.
Brunella elmondta, hogy eltévedt, és hogy a Tigrissel találkozott.
– Nem bántott? – csodálkozott a Medve.
– Ó – nevetett Brunella –, hogy bántott volna, amikor olyan kedves Tigris! A hátán hozott a ligetig, hogy hamarabb hazaérjék.
– Ha akarod – mondta a Medve –, én is elvihetlek egy darabig a hátamon.
– Az jó lenne – felelte a kislány –, csak tudod, olyan éhes vagyok.
– A mézet szereted? – kérdezte a Medve.
– Nagyon. Mézet adjál – mondta Brunella. A Medve kézen fogva vezette a kislányt a barlangjába. Csodálatos barlang volt, zegzugos nagy termekkel.
– Ugye, szép? – dicsekedett a Medve. – Rajtad kívül még senki sem látta.
– Gyönyörű! – ámuldozott Brunella, és boldog volt, hogy szeretik egymást a Medvével.
Ennél jobb méz nincs a világon, a Medve biztatta Brunellát, egyék még. Nem nagyon kérette magát, a hasát degeszre tömte.
– Nem kellett volna annyit ennem. Most biztos nehéz vagyok – mondta, amikor a Medve hazafelé vitte a hátán.
A Medve mosolygott. „Micsoda kedves kislány – gondolta –, lám, azzal törődik, hogy nekem nehezebb. Pedig hát igazán lepkekönnyű kislány volt, a Medvének meg se kottyant, hogy a hátán ül.
– Na, tovább nem mehetek. Innét, ha egyenesen arra mégy, hamarosan hazaérsz – mondta a Medve, s amikor Brunella már majdnem eltűnt a fák között, utána kiabált: – Gyere el máskor is!
– Jó! – kiáltott vissza Brunella.
Ebben a pillanatban a nagy eukaliptuszfán éppen az alól kiáltott vissza Brunella – megszólalt egy dörmögő hang:
– Ki merészeli zavarni a nyugalmamat?
– Hát te ki vagy? – kérdezte a kislány, ernyőt csinált a szeme fölé, és a fára kémlelt.
– Én a Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár vagyok – dörmögött a hang –, és ha azonnal nem hordod el magad, meglegyintlek a szárnyammal.
– Ó, de buta vagy! – mondta csendesen Brunella. – Látod, ha kedvesen beszélnél velem, és lejönnél hozzám, megszerethetnénk egymást. És akkor sokáig jól éreznéd magad, tudnád, hogy valaki szeret.
– Ugyan – mondta a Pakuk madár –, én már háromszáz éve ülök itt, és még soha senkivel nem szerettük meg egymást.
– Talán nem is járt erre senki – mondta Brunella.
– De igenis – mondta a Pakuk madár –, kétszáztíz éve egy nyúl és nyolcvan éve egy szénégető. De nem szerettük meg egymást. Az igaz, hogy nem is vettek észre.
– Na látod – mondta Brunella –, lejöhetnél, úgysem láttam még Pakuk madarat.
A Pakuk madár egy darabig mirgett-morgott, aztán csak lejött. Óriási madár volt, és láb helyett tényleg három kereket viselt.
– Hát, te elég fura szerzet vagy – nevetett Brunella –, de a szíved biztos jó, téged biztos nagyon lehet szeretni.
Ezzel megsimogatta a Pakuk madarat. A Pakuk madárnak mind a három kereke bizseregni kezdett, s arra gondolt, jöhetett volna ez a kislány háromszáz évvel korábban is. Akkor talán ő még énekelni is megtanult volna, úgy, mint a sárgarigó.
Kérlelte Brunellát, hogy ne menjen még, de erősen esteledett, a kislánynak haza kellett indulnia. A Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár a hátára vette, és elrepült vele az erdőszélig.
– Na, innen már látszik a házatok – mondta, és kitépett a szárnyából egy tollat. – Ezt őrizd meg. Emlékül.
Már majdnem a patakhoz ért a kislány, mindjárt otthon lesz, gondolta, amikor egy borízű hang reccsent rá:
– Állj! Hogy mersz a területemen mászkálni?
– Hát te ki vagy? – csodálkozott Brunella, és megindult a hang felé.
Egy torzonborz ember állt ott, szakálla az övéig ért, puskájával Brunellára célzott.
– Én a vadász vagyok. Ha nem állsz meg, lelőlek.
– Dehogy lősz – nevetett Brunella –, ki hallott már olyat, egy kislányt lelőni! Nem is gondolod te komolyan, látszik a szemeden, hogy jó ember vagy, és én a jó embereket szeretem, meg a jó emberek is szeretnek engem.
– Igazán? Látszik a szememen? – kérdezte a vadász, és leengedte a puskáját.
Brunella rámosolygott, a vadász meg vissza.
– Ne haragudj, hogy ijesztgettelek – mondta a vadász –, nem tudtam, hogy szeretsz.
– Ó, én mindenkit szeretek – mondta a kislány –, s engem is szeret mindenki. A füvek, a fák, a virágok. És a Tigris is meg a Medve meg a Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár.
– Az nem lehet igaz – mondta a vadász, és megszorította a puskáját. – Nem is láttál még Tigrist, Medvét meg Pakuk madarat.
– De igenis láttam – mondta büszkén a kislány –, és biztos téged is szeretnének. A Tigris a hátán hozott, a Medvénél mézet ettem, és a Pakuk madártól ezt a tollat kaptam emlékbe. A Tigris azon a dombon lakik, amelyiken a hét hárs áll, a Medve a Holdfényes Barlangban, a Pakuk madár meg az eukaliptuszfán.
– Ó! – mondta halkan a vadász, és forgatta a szemét.
– Megsimogatnál? – kérdezte tőle Brunella.
– Persze, persze – sietett a vadász. Megsimogatta a kislányt. – És most már siess, mert esteledik.
Elváltak. A kislány a patakhoz ért.
– Szervusz, patak – mondta –, látod, semmi bajom se lett. Mindenkit szeretek, és engem is szeret mindenki.
Ekkor egy lövés dördült.
– A Tigris – mondta a patak.
Brunella földbe gyökerezett lábbal állt. Megszólalni sem tudott. Eldördült a második lövés.
– A Medve – mondta a patak.
– Jaj, ne, nem akarom! – kiabált a kislány, de akkor már hozta a szél a harmadik dörrenést.
– A Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár – mondta a patak.
A kislány térdre esett, keservesen sírt, könnyei a patakba hullottak. A víz zavaros lett a könnyeitől.
– Most már sohasem láthatod magad bennem – mondta szomorúan a patak –, csak talán akkor, ha behunyod a szemed.
