Szélhámosok
Feinschilbert Róbert, azaz "Róbert BácsiŠ"
Bizonyára mindenki hallott már a Kálvin téri, városligeti leves osztásokról,
az ócska, ütött-kopott kondérokról, az azokból kiszolgált, levesnek titulált
löttyro›l, s e jótékonysági akció "apostoláról", Róbert bácsiról... Igen,
arról a köpcös, kecskeszakállú, enyhén karikalábú, bajuszos kis Róbert
bácsiról van szó, aki 1925-1930 között úgy tündökölt a magyar jótékonyság
egén, mint elo›tte még soha senki, s akit a köznyelv Apostolnak nevezett el.
Miután a fo›város 1925-ben beszüntette az ingyen konyhát, egyszer csak
megjelent a városházán egy köpcös, görbelábú, keménykalapos, alacsony úr, s
bemutatkozott:
- Feinschilbert Róbert török állampolgár vagyok, aki Budapesten telepedtem
le, s életem nagy célja, hogy az emberiségnek jót tegyek. Tudom, hogy önök
már nem tudják fenntartani a népkonyhákat. De éppen ezért jöttem. Adják át
nekem a meglevo› berendezéseket, s én gondoskodom róla, hogy Budapest
szegénysége továbbra is megkapja a maga meleg leves adagjátŠ So›t, teljes
vagyonom feláldozásával hajlandó vagyok biztosítani tízezer ember számára a
második fogást isŠ
F.R., aki beszél németül, angolul, oroszul, franciául, spanyolul és
természetesen törökül, különben özvegy, foglalkozása magánzó, hat
gimnáziumot végzett. Ez utóbbi azonban egyáltalán nem zárja ki magas
mu›veltségét, nagy vagyonnal rendelkezik, amelyet a közjó szolgálatába
szeretne állítani. Kérem a hírlapíró urakat (szólt az újságírókhoz Sipo›cz
alpolgármester), szíveskedjenek a közvélemény tudómására hozni, hogy
Feinschilbert úr átveszi a népkonyhákat, természetesen engedélyt kap
bizonyos szeretetadományok gyu›jtésére...
Az uralkodó körök hallgatólagosan tudomásul vették Róbert bácsi "leves
akcióit", legalább az államkincstár pénzébo›l nem kellett ilyen célokra
fordítaniuk. So›t, olykor-olykor még a saját zsebükbe is belenyúltak az
urakŠ Hullottak is az ötven, száz pengo›sök a milliomos uraktól, herceg
Esterházy, száztízezer hold akkori tulajdonosa például szintén belenyúlt a
zsebébe, és százötven pengo›t küldött inasával Róbert bácsi
fo›hadiszállására, a VárosligetbeŠ
Róbert bácsi ugyanis itt ütötte fel tanyáját, egy nagyobb fabódéban, melyben
egy ócska kecskelábú asztal és néhány rozoga szék állt. E bódéra is csak
azért volt szükség, hogy legyen egy hely, ahol a nap bizonyos órájában
megtalálhatják a pártfogók kegyes adományaikkal. A pénz éjszakára persze már
nem maradt itt, szépen átvándorolt Róbert bácsi Erzsébet körút 9-11. fsz. 2.
szám alatti, négyszobás lakásába. Az "apostol" ugyanis a New York palotában
lakott, ötlépésnyire a Hungária kávéháztól, itt töltötte a legszívesebben
szabad óráit, mu›vészek, írók és más hírességek árnyékában.
Kezdetben nem is volt semmi baj, pompásan mu›ködtek Róbert bácsi konyhái,
hektoliter számra ontották a jó, su›ru›, meleg levest, és a fo›zeléket. Hogy
hús nem jutott hozzá, arról már igazán nem Róbert bácsi tehetett, annál
inkább az urak, akik az ország ilyen nyomorúságos közállapotai közepette is
elso›sorban és csak a saját választékos étlapjaikra gondoltak, s mit sem
töro›dtek a nép életével.
Róbert bácsi ügyesen kiválogatta magának a hosszú sorokban várakozó
fiatalabb férfiakat és no›ket, s azzal az ígérettel, hogy biztosítja
számukra a reggelit, ebédet és vacsorát, a maga szolgálatába állította
o›ket. Eleinte mindössze huszonöt-harminc fo›bo›l állt a kis csoport, amely
reggelente a kopott bódé elo›tt gyülekezett, s várta, hogy a kecskeszakállú
öregúr kiadja a különbözo› címeket, amelyeket aztán fel kellett keresniŠ De
három hónap múlva már négyszáz ember járta a fo›várast, egyrészt a
hagyományos gyu›jto›ívvel, másrészt kosarakkal, kannákkal, hatalmas
kondérokkal, amelyekben az ételmaradékot hordtákŠ Róbert bácsi ugyanis
rájött, hogyan lehet rendszeresen biztosítani a népkonyhák nyersanyagátŠ Az
éttermekben, szórakozóhelyeken sok a maradék, részben úgy, hogy a tányérban
hagyja a vendég, részben pedig az elo›re megfo›zött ételekbo›l marad vissza.
Ám maradt bo›ven nyersanyag is, harmadnapos káposzta, fás karalábé, fonnyadt
zöldség, az éttermek ezt természetesen már nem fo›zték meg, s nem tálalták
fel. Ellenben Róbert bácsi még tudta hasznosítaniŠ Elo›ször is körbejárta
Budapest valamennyi nagyobb éttermét, és megállapodott a vendéglo›sökkel,
étteremtulajdonosokkal, hogy összegyu›jtik számára a hulladékot, amit o›
megfo›z, illetve ha éppen fo›tt ételro›l van szó, kiszolgál szegényeinek.
Így jutott el az akkori Honvédelmi Minisztériumba is, kieszközölve annak
engedélyét, hogy Budapest három nagy laktanyájából o› kapja meg az egyébként
moslékba szánt ételmaradékot. Rövidesen olyan mennyiségu› étel és nyersanyag
gyu›lt össze naponta, hogy Feinschilbert úrnak külön fuvarosokat kellett
fogadnia az elszállításhoz. A "népjóléti hálózat" tökéletesen mu›ködött,
jöttelementek a társzekerek, csörömpöltek a nagy kondérok, s hozták az
ennivalót Róbert bácsi konyháira. Ki is figyelt volna arra, hogy az az étel,
amit az éhségto›l elcsigázott szegény emberek elfogyasztanak, két-háromezer
tányérból lett összeöntve, íze, színe, neme felismerhetetlen ? Azt viszont
senki sem tagadhatta, hogy meleg. Mert alapelv volt Róbert bácsi konyháin,
hogy az ételt csak melegen szabad kiadni ! Isten o›rizz, hogy valaki hideg,
zsíros-faggyús étellel elrontsa a gyomrát ! Mert ha történetesen tömeges
gyomorrontást idéz elo› a hideg étel, még a közegészségügyi elleno›rök is
megvizsgálhatják a népkonyhákat... S akkor itt a bajŠ Csak néhány beavatott
tudta, hogy a nagy adakozó már két hatalmas, teremnek is beillo› helyiséget
bérelt a Duna-parti közraktárakból, s itt tartalékolta a káposztát,
paprikát, zöldségféléket, amelyek már akkor is fonnyadtak, olykor rohadtak
voltak, amikor a raktárba kerültek.
Ellenben az adománynak szánt fél sertések a hentesto›l, a kofák által
felajánlott zöldségfélék, gyümölcsök, a fu›szeresek által küldött zsák
lisztek soha nem jutottak el a népkonyha kondérjáigŠ Ellenben szépen
átvándoroltak más vendéglo›sökhöz, más fu›szeresekhez, más kofákhoz, akik
viszont kapva kaptak az alkalmon, hogy a nagykereskedo›i vagy a piaci árnál
valamelyest olcsóbban juthatnak áruhoz. Ment is ez egy jó esztendeig, de
mivel csak nem akart megszületni az a nyavalyás aranykönyvi bejegyzés, meg
már sugdolóztak is, hogy talán mégse a szegények fogyasztják el ezeket az
ajándékokat, a kereskedo›k lassanként beszüntették az adakozást.
Már ez sem izgatta különösebben. Kiküldte embereit a vásárcsarnokba,
összesöpörtette velük az elhullajtott sóskaleveleket, spenótot,
zöldségfélét, így is összejött hat-nyolc szekérre való egy-egy nap, aztán
olyan leves lett belo›le, amilyen éppen lett...
A közvélemény persze sajnálta Róbert bácsit, s ezért támogatta, a
kisemberek, akiknek volt állásuk, munkájuk, olykor még anyagi erejükön felül
is adakoztak, hiszen ha Feinschilbert Róbert "feláldozhatta egész vagyonát a
nyomor elleni harcban", nem kötelességük-e nekik is támogatniuk ezt a
küzdelmet, nekik, akik maguk is bármelyik pillanatban az utcára, s így a
népkonyhára kerülhetnek ? Feinschilbert úr pedig rohamosan gazdagodott a
nyomorgók bo›rén... Már 1926 óta rendszeresen, havonta juttatott pénzt
Londonban élo› lányának, mégpedig egyáltalán nem kis összeget, havi 1500
fontot, ami megfelelt több mint 4000 dollárnak, 15-16 ezer aranypengo›nek.
Ilyen nagy összeget bank útján rendszeresen, feltu›nés nélkül nem lehetett
kiküldeni az országból. Az öregúr azonban túljárt a kormányhivatalok,
rendo›rök eszén. Személyes megbízottja vitte Bécsbe a pénzt minden hónap
25-én, ott befizette az Osztrák Bank pénztárába, s onnét utalták át
Londonba.
Itthon azonban egyre többen és többen suttogták, nem tisztességes ember ez a
Feinschilbert Róbert. Ám az öreg szélhámos nem hagyta, hogy kikezdjék
dicso›ségét, újabb, nagyszabású, mindenkit lenyu›gözo› akcióba vágott,
megalakította "Az Öngyilkosokat Az Életnek Megmento› Irodát." Jól hangzik,
nem ? Az Iroda kezdetben öt, késo›bb tíz emberrel dolgozott, valamennyi jó
svádájú, színészi képességekkel megáldott, szuggesztív ereju› rábeszélo›
képességgel bíró fiatalemberek, akiket Róbert bácsi jól megfizetett. S az
Iroda rövidesen nagy eredményeket ért el, öngyilkosjelölt volt bo›ven ebben
az ido›ben. Ha valaki felmászott a hídra, a Turul madárra, vagy mérget vett
be, s az orvosok még életben tudták tartani, a halálba indult
öngyilkosjelölt rövidesen "Az Életnek Megmento› Irodában" találta magát. A
rendo›rök hozták ide.
De kérdezhetik, mi volt a pláne ebben Az Életnek Megmento› Irodában.
Teljesen valószínu›tlen volt, hogy a halálnak indult fizet majd azért, mert
"visszarángatták" az életbe. Róbert bácsi nem is rájuk számított, amikor ezt
az egyre lendületesebben fejlo›do›, egyre több és több "nyersanyaggal"
rendelkezo› iparágat megindította, hanem a rokonokra. És a rokonok szép
csendben, fizettek. S az új üzlet virult, s árnyékában újabb ragyogást
kapott az ingyenleves-akció isŠ
Hogy képünk legyen arról, mit szedett össze öt esztendo› alatt a
nyomorenyhíto› akción, és Az Életnek Megmento› Irodán Róbert bácsi, közöljük
1930. január 1.-i vagyoni állapotát, hét nagy bérházat 150-200 ezer
aranykorona, két családi házat mondhatott magáénak Budapesten, s körülbelül
150 ezer aranykorona értéku› betétje volt Bécsben, az Osztrák Banknál. Ha
ehhez még hozzászámítjuk azt a körülbelül egymillió pengo›t is, amit a
lányának küldött Londonba, láthatjuk, mekkora vagyont szerzett a szélhámos
"apostol"Š
A rendo›rség az elso› napokban nagyon óvatos volt, mire behívatta Róbert
bácsit, hogy közölje vele a feljelentés lényegét, valamint, hogy egyéb,
csalás bu›ntettének alapos gyanúját kimeríto› bu›ncselekmények is
tudomásukra jutottak, már rendezett volt a kecskeszakállú "apostol" szénája.
A házkutatás Róbert bácsi Erzsébet körút 9-11. szám alatti lakásán pedig
egyenesen kudarcot vallott, nem találtak mást, mint egy korábban pazar
fényu›zéssel berendezett négyszobás lakást, gyakorlatilag teljesen kiürítve.
A falak még o›rizték a leakasztott festmények nyomát, s ebbo›l könnyen
következtethettek a detektívek, Róbert bácsi minden ingó vagyonát, a drága
képeket, aranytárgyakat is eltüntette.
Végül is a magas hely leirata megmentette Róbert bácsit a bírósági
ítéletto›l, 1930. augusztus 3-án kiutasították Magyarország területéro›l. A
lapokban mindössze egy néhánysoron közlemény jelent meg a kiutasítás
tényéto›l és arról, hogy Róbert bácsi elhagyta az országot. Késo›bb az
újságokban felbukkant még néhányszor a neve, ha egy újságíró Bécsben járt, s
véletlenül összefutott az ott letelepedett Róbert bácsival, hazatérése után
lapjában beszámolt e találkozásról.
"Egy ócska fillérem sem volt, amikor Magyarország területére érkeztem.
Lányom is szegény zongoratanárno›ként kezdte. s nem a szegényekto›l loptam,
mert nekik mindig megadtam, ami kellett, csak okosan gazdálkodtam azokkal a
morzsákkal, amiket a gazdagok juttattakŠ"
